Tegnap riportunkban bemutattuk a három etnikus és a vallási közösségek közötti különbözőségeket és átfedéseket, s addig jutottunk el, hogy Kincses tiszteletes fontosnak tartja a közösségek tagjait visszaszoktatni a sajátjukhoz, „csak az gond, hogy sok az idegen hatás, és most másfél évig kevés volt a közösségi alkalom”. A koronavírus-járvány hatásáról is szó esik a továbbiakban. – Különösebben nem érintette a falut a betegség. Nem bénult meg az élet. Tudni kell, hogy a cigányok feltörekvő zöme külföldi vendégmunkából tartja fenn magát. Sokaknak kiváló kapcsolataik vannak magyarországi borászatokkal, gyümölcsfeldolgozókkal, állatfarmokat üzemeltető vállalkozásokkal. Évek, sőt évtizedek óta visszajárnak különböző helyekre, ahol igényelt és megbecsült munkaerőt képviselnek. Pénzt, tudást és tapasztalatot hoznak magukkal. Az viszont baj, hogy közülük szinte senkinek nincsen bejelentett munkaviszonya. Kevesek szereznek így nyugdíjjogosultságot. Megfigyelhető volt, hogy szükség esetén mennyire összetartottak, figyeltek egymásra, megosztották egymással a pénzüket, az élelmüket, a cigarettájukat. Viszont az a kisebb réteg, amely nincs benne ebben a körforgásban, nagyon szegény, nagyon szerényen, jövőkép nélkül él. És bennük az igény sem mutatkozik egy másfajta életforma iránt. Sajnálattal kellett tudomásul vennünk, hogy tavaly nem tudtuk megtartani a hagyományos foglalkozásainkat. Például nem barantáztunk, amelynek megvolt, s meglenne most is a közösségépítő szerepe. A járvány inkább a szellemiek terén okozott károkat A lelkész által létrehozott barantacsapatnak országos híre volt tíz évvel ezelőtt. Az egykori „aranycsapat” összetartásának köszönhető sok közösségi esemény. Ebből a társaságból sikerült kinevelni a gyülekezet kántorát, aki nemcsak énekvezér, hanem gyakorlatilag minden hangszert meg tud szólaltatni. Ellátogatunk az Erzsébet-kertbe. Itt áll a gyülekezet által megvásárolt és újraépített tájház. Kis színpad is található a telek végében. A lelkész elmondja, hogy itt, ezen a helyen zajlanak „rendes körülmények” közepette a versenyek, egyes szabadtéri fellépések, itt választják a pünkösdi királyt, egy olyan fiatalember, konfirmált legény személyében, aki aztán egy évig titulusa folytán tagja a presbitériumnak. Nincsen ugyan szavazati joga, de követi az eseményeket, ötletekkel hozakodik elő, amelyeket aztán a „nagyok” megfontolandónak tartanak és gyakran közös erővel hozzá is látnak a megvalósításhoz. Egyértelmű, hogy a presbitériumnak is van cigány tagja. Oszlopos. És megbízható. – Egy időben a szomszéd falu görögkeleti papja sok cigányt elcsábított különböző adományokkal. Gyermeket, felnőttet egyaránt keresztelt, de később a hívek többsége visszatért a református hitre. Ilyen családokból több gyermek nálunk konfirmált. Ami pedig a temetéseket illeti, többnyire engem szólítanak meg, a rendes papot igénylik. Pedig vannak újkeresztény vallási csoportok is, de azokban gyakori a torzsalkodás és a választott prédikátorok közötti ellentét. Az egykori Kemény-kúriát annak idején államosították. Sokáig iskolaként használták, s mivel 1990 után az oktatás új épületbe költözött, ezt a kúriát szép lassan a helyiek egyszerűen széthordták. Úgyhogy a Kemény-családra ma – pár történelmi és irodalmi adaton túl – már semmi nem emlékeztet, annak ellenére, hogy ez az egykor impozáns épület túlélte a kommunista rendszert. Udvarhelyszéken nem képesek közösségeink arra, hogy az itt-ott még álló szép, az „úri” jelenlétre emlékeztető objektumokat fenntartsák valamilyen formában. Sok esetben a tulajdonosok sem jelentkeztek, vagy túl későn, vagy pedig évtizedek alatt sem tudták megfelelően tisztázni a jogosultságot és az ezzel járó felelősséget. Sajnos. Erre igyekszünk a továbbiakban is figyelni. És olykor akár kezdeményezünk is, hogyha lehetséges… Valamikor az Eössi családnak volt itt birtoka, illetve Pécsi Simon (1565 k.–1642 k.), az erdélyi szombatos vallás egyik vezéralakja is itt élt. Pécsi Simon nevét a helyi általános iskola viseli, de emlékéhez, személyiségéhez kapcsolódó kultusz vagy hagyomány nem él a faluban. Az iskola épülete jellegtelen. Ebben az időszakban is javítják – egyik látogatásunk idején épp a tetőszerkezetét javították, új cserepeket helyeztek el – és hasonlóan igénytelen, viszonylag új építésű központi üzlet is található a Piacon. Itt építőanyag is vásárolható – egyre borsosabb áron –, ahol meg lehet mindent vásárolni, amivel idegenné és szép lassan teljesen mássá változtatható a falukép. Ezek az építmények egyszerre idegenek, nem illenek az összképbe, de meghatározzák, modellezik a jövendő településképét. Új ösvényeken vissza a hagyományhoz Talán akkor beszélhetnénk igazi megújhodásról, ha a figyelem ismét a mezőgazdasági jellegű helyi tevékenységek felé fordulna. Tizenöt évvel ezelőtt több mint 300 egyedből álló, legelőre kijáró szarvasmarhacsordája volt Szenterzsébetnek, most a családi kisgazdaságokban talán 20 fejőstehenet tartanak. Kijáró csorda már nincs. A lelkész ilyen téren is példamutató. Földterületeket vásárolt, bérel is hozzá, meg az egyházközség birtokát is használja. Ma már több mint 200 szürke-marhát tart. Amikor a faluba érkeztünk, a papot a szó szoros értelmében a traktorról kellett leszednünk. Olyan a családi környezete, olyan adottságokat és hajlandóságokat hozott magával, hogy szereti ezt a munkát. – A szürkemarha inkább jelkép, hiszen régóta velünk tart, régi magyar fajta. Magyarországi tenyésztőktől vásároltam az első példányokat, s ma már az itteni állomány a legnagyobb Erdélyben. Ridegtartásban nevelem, nem fejem a teheneket. A borjakat is igyekszem mind felnevelni, hogy gyarapítsak. A húsa nem azért versenyképes, mert sok, hogy kiadós lenne, amit egy ilyen szarvasmarhából nyerünk, hanem az íze és a tartalma miatt. Gyakorlatilag bio-körülmények között, félig vadon élnek ezek az állatok. Ettől értékesek. A következő projekt egy vágóhíd létrehozása lesz, amelyet szeretnénk egy éven belül beüzemelni… Nem sikerült mindent véghezvinnem, amit elképzeltem, több elvetélt ötletem van, de azért „tolom” magam előtt az összefogás, a szövetkezés eszméjét. Van működő szövetkezetünk itt. És látom, hogy van a szavaimnak foganatja, mert már úgy dolgozik néhány család, hogy közös erővel, összerakják a gépparkjukat, úgy művelik a területeket, úgy állítják elő a takarmányt. Nekünk is van teljes gépparkunk, én harmadmagammal látom el ezt a marhacsordát. [caption id="attachment_127927" align="aligncenter" width="2560"] A felújított unitárius kántori lak Újszékelyen FOTÓ: SIMÓ MÁRTON[/caption] Van még egy kérdéskör, amely ilyenkor előkerül a beszélgetések során. Történetesen a fogyasztás és a termelés egyensúlya. Hiszen napjainkra a székelyföldi falvak már nem önellátók. Jelentős mezőgazdasági szubvenciók, külföldről származó bevételek érkeznek. A boltok telve mindenféle, valahonnan jövő egzotikus áruval. A termelés vagy leszűkül, vagy bizonyos látszattevékenységekre korlátozódik, amely mentén az elvárások szerint „játszik” gazdálkodást a székely ember. Erre azt válaszolja Kincses Kálmán tiszteletes, amikor az egymás után özönlő kérdések hozzá érkeznek. – Nagyon rövid és egyszerű a válasz: a 21. századi székely falunak észre kell vennie, hogy csak akkor van létjogosultsága, ha kiszabadul ebből a csapdából és értéket termel, izzadságos munkával ugyan, de a mai technika segítségével, a mostani elvárásoknak megfelelően. Ez még Székelyszent­erzsé­beten sem történt meg. Viszont létezik, érzékelhető néhány egészséges lendületvétel. Mintha nem lenne olyan sok parlag. Látni lehet gabonával és takarmánnyal bevetett területeket, s ha új telepítésű szőlőt – nemes fajtákkal – nem is láthattunk, azért fiatal gyümölcsösön itt már megakadhat olykor a tekintet. Valamikor azt mondták Udvarhelyszék felsőbb vidékein, a Havasalja falvaiban – joggal –, hogy Keresztúr vidéke az már alföld, hogy ott minden fele annyi erőráfordítással megterem, és valóságos éléskamra. Valóban az. Ha észrevesszük. Ha élünk a lehetőségekkel.

Simó Márton