Akárcsak korábbi riportunkban, amikor Alsósófalván jártunk, ott is azt láttuk, hogy amennyiben vizsgálódni kezdtünk a település múltjában, ugyancsak több tűzvész következményeiről olvashattunk (1910, 1931, 1956), amelyek igen komoly faluképi változásokat okoztak. Ez az egyik oka annak, hogy viszonylag kevés a fennmaradt régi bennvaló – itt elsősorban a 120-150 éves vagy annál idősebb parasztházakra gondolunk –, ráadásul az újjáépítések alkalmával nem mindig volt idő és mód arra, hogy megfelelő formát, illő ornamentikát alkalmazzanak. Régi dokumentumok és fotográfiák, illetve a ma tapasztalható építészeti jelenségek vezettek, amikor sorozatunk itteni „epizódját” készítettük. Jellemző, hogy általában a legegyszerűbb kivitelezési módszereket használták a tűzvészek után, olykor helyben vagy országosan szervezett közadakozás segítségével, közmunkával, kalákában épültek újjá a lakó- és a gazdasági épületek. A nagy, kötött székelykapuk is meglehetősen ritkák. Ebben a feltételezésben megerősítenek a helyiek is, amikor szóba elegyedünk. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi három évtized sem kedvezett a hagyományos faluképnek. Történtek kedvező beavatkozások, mind a politikai, mind a református egyházközség részéről, a templom és környezete, a művelődési ház és annak környéke, illetve legfrissebben az újonnan felépült óvoda és a körülötte elvégzett térrendezés jelenthetne olyan kapaszkodót, amely segíthetné a hely lakóit abban, hogy megfelelő irányba tereljék az igényt és az ízlést. Mielőtt azonban bejárnánk a település utcáit, tekintsük át röviden Felsősófalva történetét, vegyük számba a most működő gazdasági, társadalmi és kulturális vektorokat, illetve az erőforrásokat, ahonnan a jövőben is táplálkozhat az itteni közösség. [caption id="attachment_122391" align="aligncenter" width="2560"] Új módi[/caption] Ősi faluról van szó Korábban Soofalva néven bukkan fel a dokumentumokban (1493), de biztos, hogy jóval korábbi alapítású, hiszen feltárták (1999) a feltételezhetően 13. századi korábbi templom alapjait a jelenlegi belterében folytatott ásatások során. Egykor itt volt a sókitermelés adminisztrációs központja a szabad, közösségi só-használat idején, de a későbbiekben is, amikor a só és annak értékesítése állami monopóliummá lett. Az első kamaraispán épp az első és egyetlen székely fejedelem, Székely Mózes (1553–1603) apja, Literáti Székely János volt, akinek életrajzi adatairól keveset tudunk, az viszont ismert, hogy emellett Udvarhelyszék jegyzői tisztségét is betöltötte. A szomszédos Parajd az 1564-ben oda telepített sóőrök kolóniájából jön létre, ahová aztán a Habsburgok idején kerül át a sóbánya és a sókamara intézménye (1750 k.). Alsósófalva különválása 1803-ban fejeződik be, ekkortól van külön egyházközsége, iskolája. A közös községi közigazgatás az 1968-as megyésítésig marad fenn, akkortól kezdve csatolják mindkét falut Parajdhoz. Érdemes figyelni Felsősófalván a roma népesség expanziójára, hiszen 2011-ben – az utolsó hivatalos népszámláláskor – az 1376 főből 1166 volt magyar, ekkor a más nemzetiségűek száma 210. Feltételezhető, hogy ez az arány (6,6%) tovább növekedett. Községi szinten a cigány közösség becsült lélekszáma 1001 (2016), de feltételezhető, hogy ennek legalább fele Felsősófalván él. A helyiek a romák három közösségét tartják nyilván, a magyarul beszélő, református vallású „házi cigányok”, akik korábban kézművességgel – főként kosár- és teknőkészítéssel –, illetve zenéléssel foglalkoztak. Teljesen integrálódott, a helyi székely-magyarokkal azonos értékrendet valló, problémamentes együttlétre képes és alkalmas közösségről van szó. Ez a kontingens azonban jelentékenyen apadt az utóbbi évtizedekben, a népi mesterségek és a hangszertudás pedig jószerével eltűnt a körükben. Többnyire külföldi, magyarországi és nyugat-európai vendégmunkából tartják fenn magukat. A két másik helyi roma közösségről keveset tudni. A kétfajta „sátoros” etnikum itt elkülönül egymástól, de a többségi magyar lakosságtól is, oly módon, hogy hitéletét többnyire valamelyik újkeresztény kisegyház keretében éli meg, amely lehet nyilvános, illetve csak félhivatalos, hiszen bizonyos felekezetek egyházépítése jelen pillanatban is zajlik. Ilyen szempontból vizsgálva a helyet látható, hogy a Felsősófalva missziós területnek számít, a két roma közösség pedig receptívnek mutatkozik. Az 1990-es években a Jehova Tanúi imaházat építettek – bár ez a felekezet korábban már 1910-ben is meghonosodott –, a gyülekezet lélekszáma községi szinten 264. Sokat elárul a kétfajta „sátoros” közösség expanziójáról, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben mintegy 50 főút melletti házat, illetve házépítésre alkalmas telket szereztek meg, amelyekre – gazdasági potenciáljukat hangsúlyozandó – sajátos stílusú, a megszokott udvarhelyszékitől elütő, enyhén szólva eklektikus és túlméretezett házakat építettek. Életmódjukról csak keveset árulnak el. Az biztos, hogy számukra igencsak kedvezett az Európai Unióhoz való csatlakozás és az azzal járó kapcsolatépítés, a mobilitási és a vállalkozási lehetőségek kínálata. [caption id="attachment_122377" align="aligncenter" width="403"] A református templom környezetében jól átgondolt tervek alapján készült el az új óvoda[/caption] Az ezredforduló éveiben Sepsiszéki Nagy Balázs végzett helyszínbejárást és kutatásokat. Akkor 235 szarvasmarhát, 123 lovat és 960 juhot tartottak nyilván (2001). Még szórványosan termeltek gabonát és burgonyát a határban, ez azonban az eltelt években majdnem nullára csökkent. A vadak jelenléte megtévesztő, elsősorban nem a vaddisznók és a medvék okozzák a termelési kedv csökkenését, hanem a generációváltás és a gazdálkodási kultúra megváltozása. Bizonyos százalékban igénybe veszik ugyan a földtulajdonosok a szubvenciós rendszereket, de ezzel csak a kapacitás egy kis részét fedik le. Időközben új vállalkozástípusok jelentek, a felnövekvő generációk pedig a mobilitásnak és a külföldi munkavállalásnak köszönhetően „egzotikusnak” számító szakmákat sajátítanak el, amelyek eredménye egyre nagyobb új építésű házakban, megújuló gépkocsiparkban, valamint szofisztikált háztartási és munkaeszközökben mutatkozik meg. [caption id="attachment_122349" align="aligncenter" width="2560"] Hagyományos utcakép[/caption] Kettő az egyben? Vagy egyben kettő? Parajdi Kálmán Endre kétfajta vállalkozást üzemeltet. Úgy építette fel a családi házát, hogy a felső szinten kialakított négy vendégszobát, amelyet időnként bérbe ad az ide, illetve a Parajdra és Szovátára érkező turistáknak. Legénykorában Székelyudvarhelyre ingázott, ahol eredeti szakmájában, esztergályosként dolgozott a Matricagyárban. A kilencvenes évek elején, amikor megszűnőben voltak az ipari munkahelyek, szakmát váltott. Egy évig helyettesítő tanárként dolgozott Alsósófalván, majd felsőfokú tanulmányokat végzett. Katonai szolgálatát követően rövid időre Magyarországon vállalt munkát, majd ezt követően kereskedelmi ügynökként tevékenykedett. Amikor létrehozták a kistérségi régiókat, a Hegyalja Önkormányzati Társuláshoz került menedzsernek. Ez a csoportosulás Szováta, Parajd, Korond, Farkaslaka, Oroszhegy, Fenyéd, Máréfalva, Zetelaka és Varság községek érdekeit és fejlesztési koncepcióját hivatott alakítani és képviselni. Épp amiatt, hogy akkor Zala megyével erősödtek fel Hargita és Maros megye kapcsolatai, az itteni önkormányzatok igyekeztek elsajátítani a kint gyakorolt módszereket. A több fordulóban zajló képzések és tapasztalatcserék során úgy döntött, hogy egy ideig huzamosabban Magyarországon marad. Ebből nyolc év lett. Felesége is követte. Ám olyan erős volt bennük a Sóvidékhez való ragaszkodás, hogy elhatározták, ha iskoláskorúra növekednek a gyermekeik, mindenképp hazatérnek, hogy itt szocializálódjanak, és itt kezdhessék az első osztályt. 2001 és 2008 között fotóriporterként és honlapszerkesztőként tevékenykedett a ZalaMédiánál – a Zalai Napló és a Zalaegerszeg című hetilap, illetve a portál ma is működik. Megyei és városi kiadványokat szerkesztve továbbra is kapcsolatban maradt az itthoniakkal, illetve egyre többen nála érdeklődtek, amikor utazásokat terveztek a Székelyföldre, történetesen Udvarhelyszékre, illetve a Sóvidékre. Már ekkor készített Felsősófalvának egy akkor úttörőnek számító honlapot. Ez az időszak még az internet hőskora volt. Úgy mondja, hogy ezt honvágyból szerkesztette, mert „agyilag mindig itthon volt”. Kezdetben hasznos tanácsokat adott az utazásszervezőknek – akiknek volt ugyan Horvátország- meg Ausztria-térképük, de az Erdélybe igyekvőknek semmit nem tudtak a kezükbe adni –, majd fokozatosan kiépítette a saját kapcsolatrendszerét, és létrehozott egy olyan internetes felületet, amely bemutatta a vidéket, sőt a teljes Székelyföldet, de az a portál már szállásfoglalásra is alkalmas volt. Időnként körbejárta a meglévő és a lehetséges partnereket, fotózott, rajzolt, felmérte, majd leírta az objektumok komfortfokozatait, a rendelkezésre álló szolgáltatásokat és programokat. [caption id="attachment_122381" align="aligncenter" width="416"] Székely Mózes szobra (Miholcsa József alkotása, 2013)[/caption] Négy-öt év alatt ilyenformán sikerült kiépítenie egy megbízható szállásfoglalási rendszert. Úgyhogy ez a vállalkozása mindvégig „itthon volt”. Idestova másfél évtizedes tapasztalata van ezen a téren. Tavalyelőtt új szoftvert vásárolt és teljesen új honlapokat épített – ekkor már angol és román nyelven is –, de épp attól a pillanattól, amikor további felívelést remélt, bekövetkezett a koronavírus-járvány és a turizmus majdnem minden ágazatára kiterjedő recesszió. „Akkor 700 aktív szállást hirdetettem, ami 500-ra csökkent, majd az idei évre úgyszólván teljesen »leült«, ráadásul ebben a szegmensben is megjelentek a multicégek, s ennek épp olyan a hatása, mint az áruházláncoknak, a kicsiket ellehetetlenítik, ugyanakkor a székelyföldi megyék hivatalos turisztikai marketingje is nagyon felerősödött… [caption id="attachment_122378" align="aligncenter" width="2048"] Parajdi Kálmán Endrével idegenforgalomról és faluképről beszélgetünk - Nagyálmos Ildikó felvétele[/caption] Szóval nem is olyan egyszerű ebben a szegmensben dolgozni. Kínálat lett volna, s lenne, csak éppen kevés a magyar turista. Pünkösdkor egy család vendégeskedett nálunk, egy napig.” Egyébként ebben az időszakban is működött a Mária út Erdély-nyomvonala, ha ritkán is, de jártak rajta zarándokok, sőt kiépült a Via Transilvanica is, csakhogy az Parajdot érintve, Atyha és Énlaka irányában halad tovább, a két Sófalvát elkerüli. Talán akkor lehetne bizonyos fellendülést elérni, ha a slow turism „műfajait” gyakorló és azt kedvelő turisták kis és csendes csoportjait idecsábítanák, ha több lenne a helyi jellegű program. Ilyen volt tavaly és idén is a farsangtemetés. Volt némi hozadéka a felsősófalvi tánctáboroknak is korábban – a tavalyi azonban elmaradt –, amelyek több száz érdeklődőt vonzanak, de többnyire kispénzű látogatókat, diákokat, akik az egyszerű szálláshelyeket veszik igénybe, az iskola és az egyház épületeiben, illetve sátrakban éjszakáznak. Ha a panziós vendéglátás, amilyent a Parajdi család gyakorol, történetesen nem is, a falu maga ebből is prosperált. Hiszen a tánctábor népszerű, és elmondhatjuk, hogy világhírű, mert nemcsak a Karpát-medencéből érkeznek az érdeklődők, hanem szerte Európából, de vannak japán és kanadai visszatérők is. [caption id="attachment_122380" align="aligncenter" width="2560"] Egy szépen megmaradt hagyományos bennvaló[/caption] Érdekes módon ebben a bonyolult, járvány miatt ellehetetlenített turistaszezonban, amilyen volt a tavalyi nyár és a tél, illetve a tavasz, a belföldiek inkább a félreeső helyeket látogatták, Varság, Ivó, Zeteváralja prosperált ilyen szempontból, azok az objektumok, amelyek „nem voltak annyira szem előtt”. Aki tudott a pangás időszakában, ha voltak tartalékai, akkor építkezett és felújított. Parajdiék szaunát létesítettek, amelyet még nem sikerült beüzemelniük. A ház, a kert, a melléképületek ízlésesek, illeszkednek a környezethez. Még most is van lehetőség bizonyos fejlesztésekre. Amikor megkérdeztük riportalanyunktól, hogy amennyiben most lenne kezdő vállalkozó, ha most építene családi házat vagy panziót, akkor mit tenne? Sokat nem gondolkodott, egyből rávágta: „Biztos, hogy igénybe venném Köllő Miklós, Esztány Győző, Jakab Csaba vagy más népi építészetben jártas és annak formakincsét, anyaghasználatát gyakran és sikerrel alkalmazó építész közreműködését.” [caption id="attachment_122347" align="aligncenter" width="2560"] A hagyományos ház megnyomorítása[/caption] Faluképmegőrzés szempontjából igen fontos, hogy Felsősófalván ingatlanokat vásároltak másutt élő családok is, egyszerű parasztházakat, amelyeket komfortosítottak és a külsőt megőrizve saját célra használják ezeket. Ezekben a hajlékokban maguk a tulajdonosok és baráti-ismerősi körük tartózkodik időnként. Vendég- vagy kulcsos házak, amelyek ilyen módszerrel könnyen hasznosíthatók, és egyfajta igény-importként tárgyiasulnak, mint követhető példák. A Sóvidék–Hegyalja LEADER-akciócsoport jóvoltából sikerült pályázati keretből felújítani egy hagyományos házat és a hozzá tartozó csűrt, ahol a Shambala Udvar Holisztikus Központ működhet majd a közeljövőben, ha lehetőség nyílik civil és idegenforgalmi jellegű programok tartására. Itt hasznos életviteli tanácsokat kaphat a majdani látogató, illetve részt vehet hagyományőrző kézműves-tevékenységekben is. Ehhez azonban újra kell indulnia az élet normális lüktetésének. [caption id="attachment_122350" align="aligncenter" width="2560"] Kultúrotthon[/caption] A vallási élet töretlen Szász Tibor András református lelkész 1993 óta szolgálja a felsősófalvi gyülekezetet. Elmondása szerint 970 híve van, akik közül mintegy 200 az év nagyobb részében nem tartózkodik itthon. „A gyülekezetet nem viselte meg különösebben a járvány. Nem rémültünk meg túlságosan, betartottuk a szabályokat, aminek örvendetes a következménye, nem volt magas a megbetegedések száma, s ami még nagyon fontos, hogy híveink nem szoktak le a templomlátogatásról” – válaszolta a tiszteletes az első kérdésre, amelyet mostanában minden lelkésznek felteszünk, ha elkezdünk a településről és a gyülekezeti életről beszélgetni. Évekkel ezelőtt az egyházközség megvásárolt a főút mellett egy régi házat, amelyen végeztek ugyan állagmegőrzési munkálatokat, igen gazdag tárgygyűjtemény is található benne, de nem sikerült ez idáig szakszerűen berendezni és megnyitni a nyilvánosság számára. A tiszteletes azonban azt tervezi, hogy nyugdíjaskorában is itt kíván élni. Amikor egyeztettük a mostani találkozót, már felhívta a figyelmemet, hogy ne a parókián, hanem az Átal utcában levő otthonában beszélgessünk. Egy olyan kis székelykapun át lépünk be az udvarra, amelyet úgy restauráltatott a pap, hogy három elbontott kapu darabjaiból állíttatta össze a mesterekkel. Jobboldalt egy küllemében régebbi, kisebb ház található, amely nyári konyhaként és sütőházként szolgált hajdanán – feltételezhető, hogy épen vészelte át a tűvészeket –, vele szemben, a telek bal oldalán egy alápincézett, hagyományos, hármas osztatú ház található, amely a múlt század harmincas éveiben tomboló tűz után épült. Viszonylag „újnak” számít ebben a kategóriában, látszik rajta, hogy igyekeztek a régi modorban kivitelezni a hajdani tulajdonosok, ám nem jutott sok energia a díszítésre, mód sem volt az apró részletek kidolgozására. Az udvart egy hagyományos csűr zárja le, amelyet megőriztek ugyan, de még nem találták meg a későbbi funkcióját. Az élet ma másképp működik, mint a nagyszüleink korában „Teljesen nyilvánvaló – mondta a tiszteletes –, hogy a régi ház, a népi érték, a régi bútor, a szőttes és a varrottas szép és jó, de a mai fiatal háziasszonyok már másképp gondolkodnak. Teljesen korszerű bútorzatot és egyéni lakófelület-felosztást képzelnek el.” Saját személyes példájából kiindulva ki meri jelenteni, hogy a felújításhoz beszerzett anyagok és a munkálatok legalább annyiba kerülnek, mintha alaptól a padlásig újat építene az ember. Ezt mások is kiszámolják, és ebből származik leggyakrabban az új lakóházak iránt mutatkozó igény. „Én itt éltem a járvány idején több hónapon át. Elmondhatom, hogy a felszereltség ellenére sem tökéletes a lakhatási minőség. A fűtőházat, a vizesblokkot, a régihez épített toldást – ami egyébként kívülről nem is látszik – külön alakítottuk ki a ma használatos anyagokból. De akkor sem olyan, mint az új. A padló, bár kicseréltük, recseg-ropog, a ház hamarabb kihűl. Ahhoz, hogy nyugodtan élhessünk az ilyen öreg házakban, hozzáállás kell és alkalmazkodási képesség szükségeltetik, amelyek által lemondunk bizonyos kényelmi fokozatokról.” Másutt is megfigyelhető, hogy fiatal családok vagy együtt élő generációk úgy rendezkednek be az új hajlékban, hogy meghagyják a régit, használják annak egy-két helyiségét a „mocskosabb” feladatok elvégzésére, a fennmaradó helyiségeket pedig lomtárként hasznosítják. Ez a jelenség gyakori a csűrök esetében is, ha már lemondtak a gazdálkodásról. Ezek az impozáns építmények is többnyire raktárként szolgálnak. Sok esetben olyan súlyos tűzesetek történnek, amikor felrobbannak a gázpalackok, a „levedlett” gumiabroncsok, meggyulladnak a csűrökben és pajtákban tartott bútorok, olyan ipari termékek, amelyeket oltani sem lehet. Felsősófalván egyébként már a rendszerváltás előtt elkezdődött a csűrök átalakítása. Többen asztalosműhellyé alakították át a pajtákat. Újabban pedig mindenféle gépeket tárolnak bennük, illetve garázsként helyezték szolgálatba. Nyilvánvaló, hogy nem alkalmas minden hagyományos csűr kisipari tevékenység gyakorlására, küllemében hasonló gazdasági épületeket lenne jó építeni. Nyilvánvaló, hogy az etnikai összetétel és a különböző, napjainkban gyakorolt szakmák is alakítják a faluképet. [caption id="attachment_122379" align="aligncenter" width="2560"] Szász Tibor András tiszteletes[/caption] Felsősófalván (népi) építészeti szempontból mára „rendetlenség” alakult ki. A hagyományos és egyúttal kevésbé hatékony paraszti gazdálkodás formái abbamaradtak, vagy éppen megszűnőben, a működő gazdasági próbálkozásokat pedig, akárcsak ezt a kort: az átmenetiség jellemzi. Nem látni előre, hogy vendéglátásra kíván-e szakosodni a hely embere. Miképpen azt sem, hogy képes lesz-e helyben annyi jó minőségű feldolgozott élelmiszert termelni, amennyi az itt lakók és a vendégek szükségleteit fedezi? Vagy létrejöhet-e más tárgyi és szellemi termékkínálat? Az is lehetséges, hogy még sokáig vendégmunkás-kibocsájtó hely marad, ahonnan távoli vidékekre kell elmenniük a vállalkozó szellemű fiataloknak. Viszont pénz és tapasztalat érkezik a faluba, amely előbb-utóbb szolgálatba áll. A 21. században épülő Sóvidék más lesz, mint az eddigi. Csak remélni lehet, hogy a miénk lesz, s hogy a mi egészséges szellemiségünk, az esztétika és az ízlés köszön majd vissza a kiforrott üzenetként megmaradó összkép által. A külön megjelölt felvételeket a szerző készítette

Simó Márton