Bánja-e a székely? (21.3.) – A „Hegy” sejthető revitalizációja

Vagy mondjuk így: a „Korondi Hegy”. Mert így él a köztudatban, főleg a Sóvidéken és a Nyikómentén mondják, ha Pálpataka és Fenyőkút kerül szóba. Arról a két tanyabokorról van szó jelenlegi írásunkban, amelyek a múlt századforduló táján váltak folyamatosan lakottá, és kezdtek önálló településekként viselkedni, ahol létrejött a helyi társadalom és azok az intézmények, amelyek a függetlenedés feltételeit általában megteremtik. Pálpataka rövid ideig (1948-1952) önálló községi státusszal is rendelkezett, majd ismét visszakerült korondi közigazgatás alá. A jelenlegi felosztás szerint – 1968 óta – mind a két település Korond községhez tartozik.

Pálpataki “utcakép” – Szabó Károly felvétele

A településekről – röviden

A Korondi Hegynek is nevezett tanyavilág elsőként meglátogatott tanyabokra – akárcsak a korábban Zetelakához tartozó Zsigmondtelep/Zeteváralja, Deság, Ivó és Sikaszó, vagy a jórészt oroszhegyiek által benépesített Székelyvarság, illetve a napjainkban Farkaslakához tartozó, de szentléleki kirajzásból létrejött Szencsed – a szomszédos Fenyőkúttal együtt egy viszonylag késői alapítású szórványtelepülés, amely a hegyi irtás-kaszálókon és nyári szállásokon jött létre.

Harangláb – Szabó Károly felvétele

Pálpataka Székelyudvarhelytől 33, Parajdtól 16, a községközponttól mintegy 7 kilométerre, a Miklós- és a Köves-patak közti vulkanikus fennsíkon terül el. Nincsen jól meghatározott utcaszerkezete, mivel a korábbi szállások, tanyák környezetében helyezkednek el a birtokok, így főként a dűlőnevek adják a településrészek nevét: Farkasmező, Bencéd, Datka, Bagolydomb, Pálpataka-sarka, Kiságmező, Melegpatak, Kiskorond-dombja, Leshegy és a Központnak nevezett rész, ahol a templom, az óvoda és iskola, a tejcsarnok, valamit a tűzoltószín és a vegyesbolt található. A helynév első írásos említése 1550-ből való, amely akkor még Korond tizenegyedik tízese volt. A Korondot átszelő 13A jelű országútról a Tájháznál letérve, a Piac utcán, a Felszegen, a tovább Sárosvápán áthaladó községi úton kell Pálpataka felé közeledni. A helységtáblától mintegy 2 kilométerre, kétfelé ágazik ez az út, jobbra térve Fenyőkútra (5 km), balra fordulva Pálpatakára jutunk (6 km), a Központba lehet érkezni, ahonnan további helyi dűlőutak ágaznak le, illetve egy – ugyancsak kiválóan karbantartott – másik úton a Havas, azaz Kiság és Fenyőkút felé lehet továbbautózni.
Mivel a falu a Hargita vulkanikus eredetű fennsíkján terül el, mintegy 900-1000 méter magasságban – legmagasabb pontja Melegpatakfő 1005 m –, ahonnan jól látható Firtos (1062), a Görgényi-havasok, illetve a Madarasi Hargita tömbje (1801 m), így nyilvánvaló, hogy az időjárás is zordabb. Ezt jelzi az a tény, hogy Pálpataka a lombhullató- és a tűlevelű erdők magassági határán helyezkedik el.

Vegyesbolt és kocsma – Szabó Károly felvétele

A hagyomány szerint egy Pál nevű földesúrról kapta a nevét, akinek a Leshegy nevű részen volt birtoka, s amelynek szélén folyik a ma is a Pál-pataka. Feltételezhető, hogy az első állandó telepesek Mária Terézia uralkodása idején (1740-1780) jelentek meg, tulajdonképpen bujdosók és menekülők, akik nem kívántak beállni az Adolf Nikolaus Buccow tábornok, majd Siskovics Antal által szervezett határőségbe (1761-1763), amely folyamat aztán 1764. január 7-én a madéfalvi veszedelemhez, a siculicidiumhoz vezetett. A 19. század folyamán a benépesedés folyamatosan zajlott, állandósult a nyári szállások ideiglenes lakossága, úgyhogy 1880-ban már római katolikus imaháza és harangja van. Igazi, „törzskövyvezett települési” státuszt 1902-től kap, amikor már elemi iskola is működik itt. Népessége túlnyomórészt korondi származású, bár találni felsősófalvi és parajdi eredetű családokat is. Érdekesség, hogy Békástanya, illetve az ott található földterületek egy része ma tulajdonképpen Felsősófalvához, azaz Parajd községhez tartozna, a lakók azonban a pálpataki iskolába járatják gyermekeiket, az itt működő plébános szolgáltatásait veszik igénybe, a pálpataki vegyesboltban vásárolnak, és ugyancsak az itteni tejbegyűjtő központban adják el a tejet. Az eredeti iskolaépület ma már nem áll, viszont többszörösen átalakított formában ma is megvan az 1922-ben fából készült újabb épület. Rövid ideig (1948-1952) önálló községi státusszal is rendelkezett, majd ismét visszakerült korondi közigazgatás alá. Népessége – a falu történetének első népszámlálásakor, 1910-ben – 372 fő, 1956-ban 556, 1966-ban 574, 1977-ben 477, 1992-ben 452, 2002-ben 395 lakosa, 2011-ben 358 fő volt. Pálpataka népessége ma, a látszat és a korábbi fogyási tendenciák ellenére, stabilnak mondható, jelenleg – a távollevőkkel együtt – mintegy 410 lakosa van (2014).

Templombelső – Simó Márton felvétele

A helyi lakosok elsősorban marhatartásból élnek; egy 2001-es felmérés szerint 280 szarvasmarhát, 120 lovat és 500 juhot tartottak, ma összesen 494 szarvasmarhája, 58 lova és 928 juha van az itteni gazdáknak (2018). A mezőgazdaság bizonyos ágazatai támogatásának köszönhető a marha- és a juhállomány növekedése, a lovak számának csökkenése a gépesítés erősödéséből származik. Ma már a kisgazdaságok többsége rendelkezik traktorral és a földműveléshez szükséges felszereléssel. Az erdőkitermelésben, a fa- és deszkaáru szállításában sem veszik igénybe a lovakat, hiszen sokat javítottak az úthálózatokon és igen jelentős a környéken rendelkezésre álló erőgép-, valamint a teherautópark is. Az átlagos egyéni gazdaság mintegy 5-8 hektár családonként, amelynek ma kevesebb, mint egyharmadát használják szántóként – vetett takarmányt, zabot, burgonyát termelnek –, a többit legelőként, illetve kaszálóként hasznosítják. A vágómarha a helyi felvásárlók révén, illetve vágóhidakkal és húsfeldolgozó üzemekkel kötött szerződések alapján kerül értékesítésre. A nyers tejet a székelyszentléleki Gordon tejgyár felé értékesítik, bár az utóbbi időszakban – jórészt az európai tejpiac liberalizációja és az orosz embargó miatt nyomott tej-felvásárlási árak miatt – erősödőben a házi feldolgozás és a közvetlen értékesítés különböző formái is, mint a helyi és bio-piac, a falu- és a gyógyturizmus, bár ezt a szegmenst és ennek felvásárló-kapacitását csökkentette a koronavírus-járvány az utóbb egy esztendőben. A fafeldolgozás ma már nem annyira jelentős, mint a korábbi évtizedekben, bár működik egy korondi érdekeltségű fűrészüzem, illetve több ács- és asztalosmester is iparengedéllyel, kisvállalkozóként dolgozik, illetve egy család foglalkozik kopjafa- és székelykapu-faragászattal is. A fiatalok közül néhányan építkezéseken dolgoznak – Szovátán, Parajdon és Korondon –, külföldi idénymunkára is járnak páran, de nem jellemző a tömeges elvándorlás, illetve az sem, hogy évi három-négy hónaptál többet töltenének idegenben. A külföldi munkavállalás azonban most, a koronavírus-járvány idején jelentősen megcsappant. Voltak és vannak próbálkozások az idegenforgalom különböző kategóriáiban, de egyelőre – mivel olyan helyi események és látnivalók nincsenek, amelyeket értékesíteni lehetne – ezek ma inkább csak kísérleti fázisban vannak. Pálpatakának nem sikerült elég szervesen bekapcsolódnia a Szovátához és Parajdhoz kötődő gyógyturizmusba, a korondiakhoz is úgy kötődnek, hogy családi kapcsolatok révén többen is bedolgoznak az ottan kereskedőknek, többnyire fából készítenek szuvenír-tárgyakat, illetve a nyersanyagot készítik elő ezek gyártására.

Voltak és vannak életképes kezdeményezések

Hagyományteremtő céllal hozták létre a falunapokat, illetve több olyan rendezvénysorozatot, amelyek arra hivatottak, hogy erősítsék az összetartozást és a lokálpatriotizmust az elszármazottakban. A nyári tánctáborok itteni meghonosodása is – bár többnyire Magyarországon és másutt élő civilek szervezték – jelentett némi publicitást, és idevonzott egy érdeklődő réteget.

Szabó Károly felvétele

Az 1948 óta külön plébániaként, Pálpatakán működő római katolikus egyházközség 1992 és 1996 között új fatemplomot épített, 2002-ben új köztemetőt létesített. A fenyőkútival összevont, de mindkét településen fennálló óvodákban és az I-VIII. osztályos iskolákban szakképzett pedagógusok dolgoznak, az épületek teljes felújításon, komfortosításon estek át. Az idők során a – teljesen fából készült – kultúrház is megrongálódott, állaga olyan mértékben megromlott, hogy felújítani már nem volt érdemes, úgyhogy a 2014-2015-ös években egy 10394 m²-es telken 504 m² alapterületű közösségi házat építettek.
Ha a másik hegyi településre, Fenyőkútra, Korond egykori 12. tízesére szeretnénk eljutni, amelynek központi része mintegy 6 kilométerre helyezkedik el a 13A jelű műúttól, a korondi unitárius templom mellett, a Piacon át, az Észak-vize mentén haladva, a DC50 jelzésű községi úton kell haladnunk. A tanyasi jellegű falut törzskönyvezett településként 1898 óta tartják nyilván. A korondiak korábban legelőként használták a területet, a közelben kitermelt bükk- és fenyőrönköket dolgozták fel itt, illetve gyakran szenet is égettek a tisztásokon. A legelőket és kaszálókat fokozatos erdőirtással hódították el a természettől, így a családi birtokok a nyári szállások körül jöttek létre. Az emlékezet szerint már a 19. század közepén léteztek itt tanyák, de azokat nem lakták folyamatosan. Egyes feltételezések szerint egy fenyőfa tövénél fakadó forrás környékén alakult ki egy korai település, ahonnan a Korond vize mellé, a völgybe később leköltöztek az emberek. Ez azonban nem más, mint a világ közepét az adott helyhez rendelő egészséges lokálpatrióta felfogás, amelyet így számos origó jelölhet ki a nagyvilágban. 1910-ben Fenyőkúton 372, 1956-ban 556, 1966-ban 574, 1977-ben 477, 1992-ben 452, 2011-ben 297 lakost írtak össze. Napjainkra ez a népesség valamelyest csökkent, 265 fő, de a távollevőkkel együtt valamivel meghaladhatja a 300 lelket.

Fenyőkúti táj – Simó Márton felvétele

Orbán Balázs is vadregényes tájról, a havasi réteken legelésző marhákról, juhnyájakról emlékezett meg feljegyzéseiben. Az első állandó telepesek a 19. század utolsó évtizedében érkeztek. Azzal a szándékkal jöttek a túlnépesedett völgyből – túlnyomórészt Korondról –, hogy immár életvitelszerűen, az esztendő folyamán végig itt éljenek. A népszámlálási adatokból az derül ki, hogy Székelyföld-szerte jelentős népességfölösleg élt ekkor, hiszen dacára a járványoknak és egyes nehezen gyógyítható fertőző betegségeknek, a közegészségügy, a civilizáció olyan szintre jutott, hogy családonként akár 5-8, vagy még több gyermek érte meg a felnőttkort. Udvarhely vármegye lakosság 1891-ben 110132 fő, míg 1910-ben 124200 volt. Az akkori fiatal nemzedékek ideiglenesen vagy tartósan az Osztrák-Magyar Monarchia nagyobb városaiban – az iparban, a szolgáltatásokban, a háztartási munkában – keresték a boldogulásukat, illetve végső esetben vándoroltak ki a tengeren túlra. A túlnépesedett völgyekből az első telepes-hullám a saját életterét foglalta el, azt a birtokot, amely a községben élő családok tulajdonában volt és addig részben kihasználatlan volt. Azok a korondiak, akik nem rendelkeztek a „Hegyen” birtokokkal, vagy nem tudták vállalni az ottani életformát, különböző népi mesterségeket folytattak a továbbiakban is – fazekasság, taplóművesség és famegmunkálás –, illetve elköltöztek a községből. Így jutott a korondiakból középiskolákba és egyetemekre, illetve nagyvárosi hivatalokba, gyárakba és üzemekbe, de Amerikába is bőven.

Fenyőkúti “nagytotál” – Simó Márton felvétele

Mivel Fenyőkút esetében is tanyabokrokból álló településről beszélünk, Melegpatakfő (1005 m) és Datka között (963 m), a határ- és dülőnevek helyettesítik az utcaneveket. Jelentősebb tanyacsoportok: Sárospatak, Datka, Hazanező és Gere; kisebbek a Csergőknél, a Varga-domb és a Balkán-sziget. Folyóvizei a Sáros-patak és a Hidegaszó-pataka. Még a központi részen sem alakult ki összefüggő házsor; mindössze az különbözteti meg ezt a területet a többi dűlőtől, hogy itt található a művelődési ház, a vegyesbolt és a kocsma, a katolikus templom, az unitárius imaház, a két iskolaépület és az óvoda. A település éghajlata – a Hargita közelsége miatt – kissé zordabb, mint a szomszédos Pálpatakáé. Sajátosság, hogy itt is minden fából készül; szép példa erre a művelődési ház és a római katolikus templom, bár a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben elterjedt a szürke hullámpala, az eternit, amely a zsindelyt váltotta ki. Mivel a fennsíkon hosszantartó, zord és szeles telek vannak, a házak és csűrök falát tapasztották ugyan, esetleg vakolattal is ellátták, de sokkal célszerűbb volt, ha a későbbiekben deszkával burkolták. Ily módon kialakult itt egy sajátos építészeti stílus, amelyet a szomszédos Pálpatakán, Szencsedben és Varságon lelhetünk fel.

Tél a “Hegyen” – Simó Márton felvételei

A legutóbbi fejleményekről

Kétségtelen, hogy nyomokat hagyott ebben a két faluban is a koronavírus-járvány. Elsősorban ez azon érződött, hogy hosszabb ideig szünetelt az iskolai oktatás, amely azonban lassan-lassan visszatérni látszik a megszokott kerékvágásba. A helyiek – mivel nem tömbökben élnek – megszokták, hogy egymástól bizonyos távolságtartással éljenek. Ez biztonságot is jelentett a pandémia idején. Fordultak elő covid-gyanús megbetegedések, de haláleset nem történt. A „Hegyről” egy idős asszonyt jelenleg kórházban ápolnak, de csak „ sima” tüdőgyulladással.

Fenyőkút központja – Simó Márton felvétele

A gazdasági tevékenység, amely főleg az állattartást és a földművelést jelenti – a lakóházak körüli parcellákon – többnyire családi munkamegosztással zajlott korábban, és így zajlik ma is. Úgy Fenyőkútról, mint Pálpatakáról többen dolgoznak az építőiparban. Főleg környékbeli munkapontokon vállalnak munkát, olyan szegmensben, amelyet ugyancsak kevésbé sújtottak a járványügyi megszorítások. Akik külföldi vendégmunkát vállaltak, s vállalnak, ebben a bonyolult helyzetben is megtalálták a módját a ki-, illetve a hazautazásoknak. Nem jellemző a végleges eltelepedés, a fiatalok közül többen is itthoni építkezésekre, fejlesztésekre használták fel a keresetüket, még a járvány időszaka alatt is csinosítgatták portáikat.

Simó Márton felvétele

A római katolikusok körében nem változtak a templomlátogatási szokások, a plébániatemplomot – Pálpatakán – ugyanolyan arányban látogatják, mint korábban. Hasonló a helyzet Fenyőkúton is. Az egyházközség állandó híveinek száma mintegy 500 fő körüli. „Főleg az asszonyok vannak jelen vasárnapról-vasárnapra – tudtuk meg Bordi János főtisztelendőtől –, a férfiak és fiatalok kevésbé, de megvan bennük is a korábbi hajlandóság. Ünnepélyes keresztelőt nem tudtunk tartani, inkább szűk, családi körben kereszteltünk. Az esküvők azonban teljesen elmaradtak. A házasulandók kivárnak.” Demeter Erika korondi unitárius tiszteletes-asszony gondozza a „Hegyen” élő egyisten-hívőket. „Miközben Korondon, ahol a hívek száma 947, egyharmadára csökkent a rendszeres templomlátogatás, Fenyőkúton – ott 65 unitárius kepefizető egyháztag él – változatlan maradt a templomlátogatás, alkalmanként 25-30 résztvevő van jelen az istentiszteleteinken.”

Simó Márton felvétele

Úgy tűnik, hogy ezekben a tanyabokrokban, mivel szerényebben hatnak a civilizációs ártalmak, a hagyományos életmódhoz való ragaszkodás és a kiforrott paraszti életforma ma is megteremti az organikus fejlődés lehetőségeit. Nagy szerencse, hogy a községi vezetés odafigyelt az infrastrukturális fejlesztésekre, viszonylag könnyen lehet közlekedni, a középületek állapota megfelelő, vagy egyenesen kitűnő, felértékelődni látszik az ottani élet, és a „Hegyen” történő megmaradás. Akárcsak a múlt század hatvanas éveiben, amikor ezt a vidéket nem érintette a kollektivizálás, és még nem kezdődött el Székelyudvarhely iparosítása – 1962 és 1970 között –, jelentős gyarapodást tapasztalhattunk, akár a koronavírus-járvány egyik mellékhatásaként azt is megérhetjük, hogy ismét felerősödik ennek a két településnek a revitalizációja, mert élhető, belakható hely, amelynek igazi értékét a helyiek és az ide kötődök egyre inkább kezdték felfedezni.

Simó Márton

: an accessible web community