Az udvarhelyszéki „Viharsarok” ma Kányád és Székelyderzs községekből áll. Összesen tíz település. Ebben a kisrégióban első utunk Derzs, majd Muzsna felé vezet. Előnynek számít, hogy ez a közigazgatási egység mindössze két faluból áll. Sokat javult az infrastruktúra mostanában, de ettől függetlenül megmaradtak a legfőbb gondok, hiszen elöregedőben a lakosság, viszonylag gyenge a népességmegtartó erő, és jelentős gazdasági kilátások sem mutatkoznak. Székelyderzs piactere a bolttal, régi házzal A székelyderzsi templomerőd a közelmúltban esett át egy nagyjavításon, és 1999 óta része az UNESCO Világörökségnek. E védettség egyúttal némi idegenforgalmi ismertséget is jelent, hiszen az elmúlt években – egyetlen székelyföldi műemlékként – bekerült a turisztikai körforgásába, további hat szászföldi erődtemplommal együtt kiemelt népszerűsítésben részesül. Néhány éve már nemcsak hazai és magyarországi vendégek látogatják, hanem Dél-Erdélybe utazó, igazi, „valóban külföldi” és román csoportok is, ami máris kézzelfogható eredményeket hozott. Mutatkoztak ugyan korábban gondok a vízellátásban, új vízgyűjtő és -elosztóhálózat épült (2011), de a helyi vezetésnek csak most sikerült orvosolnia teljesen a problémát. Ma már nincs vízhiány a gazdaságokban és a háztartásokban. És ami szintén fontos a turizmus számára: modernizálták a 133-as megyei út Kányád irányából idevezető szakaszát. Muzsna is aszfaltúton közelíthető meg, sőt ezen a nyáron használatba adták a 15-ös számú községi út 9 kilométeres szakaszát, amely Agyagfalva felé biztosít egy második kijáratot. A mobiltelefonos lefedettség is megfelelő, mindkét településről elérhető a világháló. Sőt Derzsben pályázatból ingyenes wi-fi-hálózatot alakítottak ki. Adottak a fejlődés lehetőségének újabb irányai, ám egyelőre alig érzékeljük a változásokat. Lélekszám szerint a megye legkisebb községi önkormányzata a székelyderzsi, amelynek 1,12 millió lej a költségvetése, de korábban, és a jelen választási ciklus három évében, tehát 2015–2019 között 12 milliót pályázott központi és európai uniós forrásokból. Szászok, szabad székelyek, főurak és jobbágyokleszármazottai Székelyderzs neve már 1334-ben előfordul, de a hagyomány szerint jóval ezelőtti a korábbi falu, amelynek helyét a mai településtől délnyugatra levő Pénzes-dűlőben feltételezik – bár nincs rá történeti vagy régészeti bizonyíték –, s amely az 1234-es tatárjáráskor pusztulhatott el. Mivel a hozzácsatolt Székelymuzsnával együtt Udvarhelyszék peremén található, korábban szászok (is) lakhatták, és részben ezzel magyarázható a Királyföldön és az egykori szász székekben található erődített templomokéhoz hasonló vártemplom létrejötte is Derzsben. A mai unitárius templom formája egy XIII. századi kápolna többszörös bővítése során alakult, a gótika stílusjegyeit hordozza, erődjének falai és bástyái az 1605-ben történt Basta-féle dúlás után készültek. A töredékesen fennmaradt, Huszka József által feltárt (1887) Szent László-freskók – főleg a 2012–2015 közötti restaurálást követően – a legendakör Kárpát-medence-szerte leginkább ismert és a művészettörténészek által nagyra értékelt ábrázolását tartalmazzák. A falfestmények egy része ugyan megsemmisült, de a derzsi így is a Szent László-legendárium ábrázolások egyik legszínvonalasabbika, méltán vonzza a látogatókat. A település határa alkalmas ugyan gabonafélék és takarmány termelésére, jövedelmező az állattartás is, viszont nem volt elég a lakosság teljes ellátására. A helyiek jövedelmüket házi iparral – fafafaragással, gyapjúfeldolgozással, ács-, illetve kőművesmunkával – egészítették ki. A derzsi férfiak közül sokan építkezéseken dolgozva, vállalkozókként is jó referenciákkal rendelkező csoportokban számos megbízást teljesítettek az utóbbi évszázadokban. Nem kizárólag családi házak, hanem gazdasági és középületek kivitelezé­sét is elvégezték. Ily módon hatásuk átsugárzott a környező és a távolabbi településekre egyaránt. Mivel alacsonyabban fekszik a Sóvidék és a Hargita-Hegyalja falvainál – átlagosan 450–550 m tengerszint feletti magasságban –, ritkább volt itt a fenyő, drágább az abból készült fűrészáru, úgyhogy viszonylag korán meghonosodott a népi építészetben a szászos jelleg, amely követ, téglát, cserepet használt. Olyannyira, hogy maguk a derzsi mesterek voltak azok, akik azt korán elsajátították és ilyen jellegű kivitelezésekre képesek voltak a két Homoród, illetve a Nagy-Küküllő mentén is, ha arra megbízatást kaptak. Itt 30 nagyobb gazdának van 10 szarvasmarhából álló – vagy annál jelentősebb – állománya, illetve közéjük sorolhatók azok a juhtartók, akik 70-nél több állatot tartanak, összesen mintegy 1800 darabot. Egyébként a juhászat ma nagyon nehézkesen működik, mert nehéz hozzá szakembert találni. Sajtot készítenek a juhtejből, a bárányokat a húsvéti és a pünkösdi időszakban adják el egyéni vevőknek, illetve viszonteladóknak. A gyapjúértékesítés azonban teljesen ellehetetlenült, hiszen megszűnt a felvásárlói és a feldolgozói háttér. Ilyen vonatkozásban nagyot lendíthetne ezen az áldatlan helyzeten, ha ismét meghonosodna a házi ipar és hasznosítva az alapanyagot, növelné a helyiek bevételforrásait. Székelyderzsnek 1850-ben 1187 lakosa volt, a népesség 1900-ra 1349, 1910-re 1390 főre növekedett. Mivel 1940-ben, a második bécsi döntést követően itt állapították meg a határt – Derzs Dél-Erdélyben, román felségterületen maradt –, ezt követően a hadkötelesek jelentős része elmenekült, aminek következtében 1941 és 1944 között jelentékenyen apadt a lakosság. Itt megemlítendő, hogy az Észak-Erdélyben maradt földeket azokban az években az idős férfiak, az asszonyok és a gyermekek művelték. A sors különleges fintora, hogy a mezőre való kimenetelhez átszöktek a határon, vagy pedig kishatárátlépő igazolványt kellett igényelniük. A második világháborút követően ez a „szökevény-kontingens” visszatért a faluba, hiszen 1956-ban 1423-an lakták. Az ipar elszívó hatása aztán az 1960-as évektől kezdődően érződött igazán, miután a gazdálkodókat beterelték a kollektívgazdaságba; 1966-ban 1207, 1977-ben 1065 lakosa volt. Az 1990-es rendszerváltásra ezer fő alá csökkent a helyi lakosság, majd 1992-ben 847, 2002-ben pedig 752 főt számoltak, a legutóbbi népszámláláskor 653-an, a 2019-es év végén ötszáz körüli, ami azt jelzi, hogy az infrastrukturális fejlesztések sem változtattak még a demográfiai mutatókon. Amikor Sepsiszéki Nagy Balázs terepbejárást végzett a Székelyföld falvai az ezredvégen című munkájához (2002. május), feljegyezte, hogy a településen 217 magyar ajkú, zömében unitárius vallású cigány közösség is él, amely integrálódott, nem képez hátrányosan helyzetű réteget, mivel munkaszerető, s bár nem rendelkezik földterületekkel, napszámot vállal, illetve hosszabb-rövidebb időre külföldön keres valamilyen idénymunkát. Manapság azonban annyira erős a vendégmunka elszívó hatása, hogy főként a cigány népesség jelentős zöme hosszú ideig külföldön tartózkodik. Lakcímük ide szól ugyan, de ténylegesen Magyarországon, Németországban, Angliában, esetleg másutt élnek életvitelszerűen. Komoly nehézséget okoz, amikor választási jegyzéket állítanak össze, akár 150-200 szavazati joggal rendelkező személyt képtelenek megszólítani egy-egy parlamenti vagy önkormányzati szavazás idején – közölte a polgármester, aki erdészmérnöki és vidékfejlesztési menedzser képesítéssel, Svédországban és Magyarországon szerzett tapasztalatok birtokában tért haza. Elhagyott derzsi ház A helyi érték és az idegenforgalom – kitörési lehetőségek Hogyha a templom évszázadok óta betölti a szerepét, hogyha a köréje épült erődítmény is megújult, s ez a műemlék a messziről jövő embereket érdekli, akkor az itteni közösség feladata, hogy saját érdekében kidolgozza a helyes vállalkozási formákat, amelyek arra hivatottak, hogy a látogatókat szolgálják, s teremtsenek lehetőséget arra is, hogy bizonyos turistakontingenseket külön programokkal, innen szervezett csillagtúrák keretében igyekezzenek „helyben tartani”. Mert az UNESCO-védettség állandó, és akár ez az állapot szabhat irányt a fejlődésnek. Megfigyelhető, hogy hasonló adottságokkal rendelkező egykori szász falvakban néhol még az is nehézséget okoz, hogy a látogató megszerezze egy-egy kiemelt fontosságúnak számító templom kulcsát. Mintegy kétszázötven szász jellegű település van Szeben, Fehér, Maros és Brassó megyében, ám a bennük levő felújított templomok és egyéb objektumok száma nem több negyvennél. A derzsivel egy „csomagban” lévő másik hat településen (Nagybaromlak, Berethalom, Kelnek, Prázsmár, Szászfehéregyháza, Szászkézd) lévő erődtemplom – amely a program része, egységes reklámozásban részesül, védett, és komoly konzerváláson vagy felújításon esett át – azonban magától értetődően látogatható, igény szerint többnyelvű bennük az idegenvezetés, ezen túl pedig kapcsolódik hozzájuk valamilyen helytörténeti gyűjtemény, illetve lehetőség van emléktárgyak beszerzésére. Bizonyos alkalmakkor – akár többnapos program keretében – komolyabban be lehet tekinteni az adott vidék néprajzába, de a látogató megismerkedhet az illető vidék hagyományos konyhájával, akár a még élő vagy „feltámasztható” népi mesterségekkel is. A kínálat olyan szintű, hogy a helyi termékek elvitelre vásárolhatók, illetve távolról rendelhetők. Ezeken a településeken jó esetben néhány idős szásszal még találkozhatunk, előfordulhat az is, hogy az épített örökséget megbecsüli és azzal sáfárkodni képes a mostani román ajkú lakosság. Ez örvendetes. Viszont nem szerencsés, hogy sok helyen az elmúlt évtizedekben az üresen maradt szász házakat cigányok népesítették be, vagy pedig a hely iránt teljességgel érzéketlen és hátrányos helyzetű családok, akik mindent elkövetnek, hogy rombolják az esztétikai összhatást és azt a kapcsolatrendszert, amelyet a hasznot hozó vendéggel szemben illene fenntartani. Szellemi érték szükségeltetik a tárgyi mellé, ha élő örökséget kíván bemutatni a közösség. (Folytatjuk)

Simó Márton