borús égbolt
enyhe eső
Ballagás – kipipálva
Ballagások időszakát éltük, s talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy alig akadt olyan személy, akit valamilyen szinten ne érintett volna ez az esemény. A fiatalok életében lezárul egy időszak, kezdődik egy új, amit érdemes megünnepelni. Igencsak megváltoztak a szokások a ballagás megünneplését illetően, mert míg hajdanán többnyire otthon családi körben, rokonok és közeli barátok társaságában zajlott a mulatság, most szinte megszólják azt a ballagót, aki nem vendéglőben ünnepel kisebb lakodalomnyi társaságban. De meglepett az is, hogy mostanság a ballagáskor a csokor virág mellett „borítékot” illik adni az ünnepeltnek. Borítékot, ami pénzzel bélelt – azért is tettem idézőjelbe, nehogy véletlenül valaki üres borítékra gondoljon. S úgy igaz, a pénznek nincs szaga, meg arra költi, aki kapja, amire akarja, de ugyanakkor személytelen, jellegtelen is. Valamiképp azt sugallja, hogy az ajándékozót legkevésbé sem érdekli a megajándékozott személye, egyszerűen le akarja tudni ezen kötelezettségét, s oszt’ annyi. Pedig a csekélyke ajándék hosszú távon értékesebb, mint a pénz. Emlékszem, annak idején ballagásomra akkori szomszédjaimtól, édesanyám barátnőitől annyi törülközőt, edénytörlőt, abroszt és ágyneműt kaptam ballagási ajándékképpen, hogy szinte mostanig kitartott. A nagynénémtől kapott gyűrűt nemrég adtam tovább a lányomnak, mondván, immár óvja őt minden bajtól, bánattól. De őrizek egy vázát, sőt egy hamutálcát is, amit olyan régi barátaimtól kaptam, akiket több évtizede nem láttam, hiszen a ballagásom után néhány évvel külföldre távoztak. Néha kezembe akadnak ezek a tárgyak, és mosolyogva gondolok azokra az időkre, amikor még szinte naponta találkozhattunk. Egyszerűen eszembe jutnak ezek az emberek. De kétlem, hogy gondolnék rájuk, ha akkor nem hamutálcát vagy vázát, hanem borítékot kapok, bár kétségkívül annak is örültem volna.
Jánossy Alíz
web.jpg)
