Azt a rézfánfütyülőjét!
Azt olvastam a napokban, hogy közzétették egy nemzetközi tudóscsoport kutatásának eredményét. Ebben az áll, hogy akik hajlamosak a káromkodásra, kevésbé valószínű, hogy hazudnának vagy félrevezetnének másokat. A kutatók szerint a káromkodás akár az őszinteség fokmérője is lehet, vagyis azok az emberek, akik gyakran és durván káromkodnak, megbízhatóbbak. Az általam olvasott cikkben erre Donald Trump „friss” amerikai elnök választási kampányát hozzák fel példaként: ő is gyakran káromkodott és használt sértő szavakat nyilvános beszédeiben, a szavazók mégis őszintébbnek vélték Hillary Clintonnál.
Véleményem szerint ennek a megállapításnak az a baja, hogy nem jelentik ki azt, hogy a káromkodás nem garancia az őszinteségre, és erre éppen az amerikai elnökválasztás a legjobb példa. Egyik jelölt sem volt maradéktalanul őszinte a kampányában, és szinte biztos, hogy Clinton nem azért maradt alul, mert ő egy illedelmes, törékeny nő, miközben Trump egy harsány, nyilatkozataiban a kisebbségi csoportokat gyakran megbántó személyiség. Mindkettőjükről számtalan esetben derült ki, hogy hazudott vagy ferdített.
A káromkodásra visszatérve: nem vagyok prűd, de a legtöbb esetben a sokat káromkodó emberekkel kapcsolatban nem az jut eszembe, hogy milyen őszinte, hanem inkább az, hogy mennyire bunkó. Nemrég az egyik mobilszolgáltatónál álltam sorban, az előttem álló férfi cifra káromkodásokkal vette tudomásul az ott dolgozótól, hogy nem tud neki segíteni abban, hogy olaszországi tartózkodása alatt olcsóbban hívhasson külföldi vagy másik hazai szolgáltatóhoz tartozó telefonszámokat. Minden elismerésem az üzletben dolgozó fiatalemberé, aki türelmesen végighallgatta a „megint becsapnak engem” jelentésű, de ennél jóval cifrábban megfogalmazott kifakadást az úriembernek semmiképp sem nevezhető egyéntől. Gyakran szidjuk azokat, akik az ablak vagy pult másik oldalán ülnek, de abba nem gondolunk bele, hogy nekik is nehéz lehet megőrizni a hidegvérüket, amikor egy-egy ilyen klienssel találkoznak.