Hetven évet töltött júniusban Antal István tervezőmérnök, politikus, volt parlamenti képviselő. Többszörös gyász után, nyugdíjasan és egészségében kissé megtörve is tevékeny, lendületes ember. Székelyudvarhelyi otthonában beszélgettünk. [caption id="attachment_73885" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Dávid Botond[/caption] – Elsősorban székelyud­var­helyi politikusként ismerjük önt, de honnan vezetett ide az útja? – Az államosítás után tizenkét nappal születtem, vagyis 1948. június 23-án. Édesapám alsórákosi volt, aki a bécsi döntés után átment Magyarországra, Felsőrákosra és ott nősült meg 1944-ben, amikor még Észak- és Dél-Erdély határa a két Rákos között húzódott. A háború után szüleim Alsórákoson telepedtek le, és én már ott születtem. Gondolkodásomat ez az ottaniak által sokat emlegetett különös „határközelség” is meghatározta, csakúgy, mint a későbbiekben az erdővidéki rokonság kulákká nyilvánítása. Dédnagyapám, Székely Mózes nevelte fel a korán árván maradt édesanyámat, s őt pedig nemcsak Felsőrákoson, de egész Erdővidéken ismerték mint az Erdővidéki Hangya Szövetkezet egyik vezetőjét. Őt már 50-ben kitelepítették, mert ott Erdővidéken már az 1950-es években kollektivizáltak, míg Alsórákoson csak 1962-ben. Alsórákos abban az időben igen erős község volt, nagyon jó volt az iskolája is, aki tovább akart tanulni középiskolába, be is jutott a felvételin. Amikor elvégeztem az általános iskolát, már nem volt hely Brassóban, a mai Áprily Lajos középiskola bentlakásában, mert Unirea néven összecsapták a román iskolával. Viszont 1960-ban megalakult Segesváron a magyar tagozat, így kerültem Segesvárra. Ott megtapasztaltam, hogy mit jelent az együttélés. A bentlakásban együtt voltak a szász, a román és a magyar gyerekek, néha-néha a románokkal egyet verekedtünk, de ugyanakkor megtanultuk kölcsönösen tisztelni egymás értékeit. A magyar, a történelem és a matematika volt a kedvencem, de reál tagozatra jártam, és végül is a műszaki egyetemre felvételiztem. Nem jutottam be elsőre, 4 századon múlott, valószínűleg a magyar nyelvű fizika dolgozatom több oldalát el sem olvasták, így egy évig Brassóban tanultam az akkori Steagul Roșu autóipari iskolaközpontban, ami akkor híres szakiskola volt, és amely mellett hároméves gépipari technikum működött. A következő évben bejutottam a Brassói Műegyetem gépgyártás technológia-mérnöki szakára, ahol 1972-ben végeztem. A mi nemzedékünk szerencsés volt, mert ezekre az évekre esett az 1968-as nyitás, lazult is olyan három évig sok minden, számos előadás, beszélgetés zajlott, akkor hoztuk létre Brassóban a magyar diákszínjátszó csoportot is, ami mai napig működik. – Hogyan és mikor került Szé­kely­udvarhelyre? – 1972-ben, kihelyezéskor Szé­kelyudvarhelyt választottam. Itt hat mérnöki helyet hirdettek meg az élelmiszeripari gépgyárban, a valamikori Gábor Áron Szövetkezetnél. Az akkori főmérnök, Fábián István kérdezte, hogy meddig akarok maradni, mert megszokták, hogy ha jött is egy-két „atyafi”, hamarosan el is ment. Mondtam, hogy nyugdíjas koromig. Végül négy évet dolgoztam a Gábor Áronban, ahol rendkívüli közösség, nagyon jó szellemiség volt, híres kisiparosokkal. Mi fiatalok nemcsak szakmát tanultunk tőlük. Csakhogy 1968-ig, amíg az autonóm tartomány létezett, itt nem volt fejlesztés. Ezt jó tudni, mert ugyanezt a játékot játsszák most is a bukaresti gazemberek. A cérnagyárat 1968-ban építették, s miután „cirkuszoltak” a csíkiak, hogy ott legyen a megyeszékhely, Udvarhely is ígéretet kapott a fejlesztésre. Akkor már Sepsiszentgyörgyöt megnyomták moldvai­akkal, létrehozták a kapcsoló­szekrény­gyárat és a motorgyárat, Csíkban is öntötték az embereket a traktorgyárba, Gyergyóban az öntődébe, s Udvarhelyen is szerették volna felvegyíteni a lakosságot. Így született meg a matricagyár a vegyipari minisztérium alárendeltségében. A mai fiatalok fele azt hiszi, hogy lehúzósokat, öntapadósokat készített, holott műanyag alakító, fröccsentő, hidegsajtoló és gumiabroncs-szerszámokat gyártott az üzem, illetve később turbinaalkatrészeket, préseket és különböző fémszerkezeteket, az akkori nagy vegyipari és petrolkémiai kombinátoknak. A matricagyárnál létrehoztak egy tervezőcsoportot, és 1976-ban jó páran átmentünk oda. Végigjártam a szamárlétrát, tervezőként kezdtem, majd váltásvezető-helyettes, később termelési osztályvezető, aztán műszaki osztályvezető lettem, és hozzám tartozott egy tervezőműhely is. 1990-ig csak középszintű vezető lehettem a gyárban, utána műszaki igazgató lettem. Utólag kiderült, amit velem addig nem közöltek, hogy 1973-ban, amíg katona voltam Bákóban, nyitottak a nevemre egy megfigyelési dossziét vajdasági magyarokkal folytatott levelezés miatt, ezért nem kerülhettem vezető beosztásba. Ebből tudtam meg, hogy a katonaság idején egy gyergyói kollégámat állították rám, illetve azt is, hogy a valamikori technos kollégáim közül ki volt beszervezve, de rólam nem úgy nyilatkozott, ahogy a szekusok szerették volna (…) – Hogyan értékeli utólag a matricagyárban töltött éveket? – 1992-ben lettem képviselő, s hosszú idő kellett, amíg meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy tulajdonképpen szerencsés ember voltam, mert a legerősebb magyar munkaközösségben dolgoztam nemcsak a Székelyföldön, hanem egész Erdélyben. 1989-ben 4190 alkalmazottja volt az üzemnek, abból 260 diplomás. Ugyanakkor a műszakiak közül nagyon sok embert érdekelt a sport, a kultúra. Sajátos életet éltünk ott, azon a kapun belül. Betartottuk a munkafegyelmet, speciális alkatrészeket gyártottunk, emiatt nem nyúltak hozzánk. Rengetegen jöttek ide dolgozni a Kis-Küküllőmentéről, a Nyikómentéről, a Nyárád-men­téről, a marosvásárhelyi üzemekből, illetve Brassóból és a Homoródmentéről. Marosvásárhely akkor már zárt város volt, és Brassóban is elég nehéz volt az 1970-es évek végén lakáshoz jutni a fiataloknak, így ők képezték a munkaerő többségét, és Udvarhely a román betelepítést megúszta. (Talán egyszer majd érdemes lesz erről a kérdésről részletesen is beszélni, főleg azoknak a kollégáknak, akik végigélték ezt a korszakot.) Ez az üzem mindenkinek nagyon stabil hátteret jelentett. (…) Nagyon sok újítást jegyeztetett be az ottani szakembergárda és ennek eredményeképpen született meg egy nagyobb fejlesztés: a kombinátokban használt szivattyúk legigényesebb alkatrészét, a csúszógyűrűs axiális tömítéseket kezdtük gyártani, s ezen a téren a mai napig is a ROSEAL névre hallgató gyáregység egyedülálló a volt szocialista tábor országaiban, és ezen belül a nemfémes technológiák előtérbe kerültek (grafit, kerámia, teflon, alumínium alkatrészek). Ennek az lett számomra a hozadéka, hogy 1992-től végig, amíg képviselő voltam, a hat ciklus alatt az Ipar és Szolgáltatások Bizottságában tevékenykedtem titkárként, alelnökként és egy ciklusban elnökként is. Az, hogy a matricagyárból jöttem és mérnök kollégáim voltak az ország különböző megyéiből, nagy előnyt jelentett, mert jórészt ismertem azokat a kérdéseket, amelyekkel akkor meg kellett birkózni az új törvények alkotása idején. (…) – Úgy tudom, hogy tanított is egy ideig a mérnöki munkája mellett. – Az 1970-es évek elején szüntették meg az elméleti líceumokat és mindegyikből szaklíceum lett, sőt a matricagyárnak külön is építettek líceumot, hogy saját magának nevelje ki a szakembereket. A líceumban valakiknek tanítaniuk kellett a szaktantárgyakat, így tanítottam én is technológiát és műszaki rajzot. Tíz év alatt több száz, a Kós Károlyban érettségiző szakembert tanítottam, akik a matricagyár dolgozói lettek. Megjegyzem, hogy magyarul tanítottam a szakmát, mert ez abban az időben nem volt szokás és nem minden kolléga vállalkozott arra, hogy a magyar szaknyelvet megtanulja és megtanítsa. (…) Sajnos 1990 után ezek a szaklíceumok megszűntek, mert mindenki tudós akart lenni, s húsz év kellett ahhoz, hogy rádöbbenjen mindenki – főleg a felső beosztást vállalók és az oktatási szakemberek –, hogy van egy kis gond: ha nincs szakmunkás, közgazdász és mérnök, akkor fejlődés sincs. Valakinek ugyanis ki kell találnia, hogy a piacgazdaság viszonyai között mi az, ami értékesíthető, és megtalálni azokat, akik tudják, hogy mit, miből, hogyan lehet előállítani és értékesíteni. Ha ők nincsenek, akkor lehet nagyokat mondani, továbbra is hagyományos eszközökkel művelni a földet, de abból haladás nem lesz. Ha pedig nincsenek fejlesztések és nem tartasz lépést azzal, ami a világban történik, akkor leszakadsz. Ha elmegy a vonat, többet nem tér vissza, s ha nem vagy képes folyamatosan fejleszteni két-három olyan ágazatban, ahol vannak tartalékaid, akkor irgalmatlanul lemaradsz, és akkor ne hibáztass másokat, kezdd saját magaddal… – Az 1989-es decemberi események aktív résztvevője volt. Mit tart a legfontosabbnak ezekből a napokból? – Visszatérnék kicsit az előzményekhez. A matricánál adott pillanatban valamilyen társadalmi feladatot kellett vállaljak, mert át akartak helyezni Gyergyóba. Így a kollégáim javaslatára felvállaltam a Matrica Sportklub vezetését. Sízés, testépítés, asztalitenisz, futball… Diákkoromban én is sportoltam, de volt egy vállszalagszakadásom, ami miatt abba kellett hagynom. De jártam a kézilabdacsapattal, és itt, Udvarhelyen a minifoci-bajnokságokat annak idején a mi nemzedékünk indította el. A matricában belső bajnokság volt, s óriási szurkolás, mert mindenki a műszakiakat akarta megverni. Ez éveken keresztül nagyon kellemes dolog volt, összetartotta a közösséget, mert utána mindig kimentünk a Szejkére, a családot is vittük, volt egy jó buli. 1989-ben a temesvári események idején, pontosan december 16–17-én zajlott egy minifoci-rendezvény a csarnokban, ahol mi is ott voltunk, mert jöttek az elvtársak is, nagy szurkolás volt. A döntő előtt hazaszaladtam, hogy ebédeljek, és akkor hívott fel a temesvári barátom, hogy lőnek. Ilyen idegállapotban kellett visszamenni a csarnokba, ahonnan persze az elvtársak eltűntek. Azon az éjszaka meggyújtottak egy raktárt az udvarhelyi rendőrség háta mögött. Elképzelhető, hogy ez provokáció volt, hogy indokolt legyen a beavatkozás. Aztán felpörögtek az események – most nem részletezek mindent –, két nap múlva már a város védelmét szerveztük, és harmadik nap este az RMDSZ is megalakult. Együtt dolgoztam Kolumbán Gáborral, Katona Ádámmal, Bálint Mózessel, Sófalvi Lászlóval, dr. Venczel Lászlóval, és másokkal, ugyanis az első elnökség tíz tagból állt… Emlékszem, azon az éjszaka, amikor Bukarestben megalakult az RMDSZ, Verestóy Attila – aki itt lakott a technós tömbházban, mielőtt behívták volna Bukarestbe tanítani az egyetemre – felhívta Bálint Mózsit, és bediktálta a szöveget, az első kiáltványt, amiben az a sokat idézett mondat is benne volt: „Az erdélyi magyarság az önrendelkezés elvi alapjain áll.” Tehát az RMDSZ már első pillanattól követelte az önrendelkezést, az autonómiát. Amúgy, sajnos, kezdetektől sok volt a marakodás, voltak köztünk nehezebb természetű emberek, akik miatt mások távol maradtak. Amikor megszűnt a Nemzeti Megmentési Front, Kolumbán Gábor lett hivatalosan az RMDSZ-elnök, és úgy döntöttünk, hogy én leszek az ügyvezető. Amúgy lehettem volna már 1990-ben képviselő, én voltam az országos ideiglenes elnökségnek a tagja Udvarhelyszék részéről, és én javasoltam Kolumbán Gabit a váradi kongresszusra, hogy az elnökségbe vegyék be. Ugyanakkor javasoltam Incze Béla bácsit, hogy legyen képviselő. Béla bácsi a bútorgyár igazgatója volt, nem ismertem túlságosan… Közben pedig magánvállalkozást indítottam. Az 1992-es választásokkor Béla bácsi már nem akart visszamenni. Hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy az RMDSZ országos elnökségének pár tagja kívülről akart jelölteket hozni, és Borbély Imrét indítani a választáson Temesvárról szenátornak, illetve valakit Marosvásárhelyről képviselőnek Udvarhely térségében. Imre nagyon lazán azt mondta, hogy Szőcs Gézától úgy tudja, hogy minden el van intézve. Nekünk, akik szívből-lélekből utáltuk a kommunizmust és a felülről utasításokat adó párttitkárokat, ismét azt kellett megélnünk, hogy azt mondja Kolozsvárról valaki – függetlenül attól, hogy mindenki által tisztelt disszidensről van szó –, hogy ő elintézte, mint a régi rendszerben! Ez felháborító volt! Ezért megszerveződött Csíkszeredában a megyei küldöttgyűlés. Közben engem biztattak, hogy vállaljam az egyik jelölést, ne hozzanak valakit kívülről. Eleinte sokat gondolkodtam, mert volt már magáncégem, s az üzemben sem nagyon akarták, de aztán úgy döntöttem, hogy megyek. Közben Sófalvival megkerestük Asztalos Ferit, aki jól beszélt románul-magyarul, jó kiállású ember volt, tudtuk, hogy a tanügyben is kiemelt szereplő, s meggyőztük, hogy vállalja el ő is a jelölést. S akkor mind a ketten letettük a jelöléshez szükséges dossziét. Volt még vita a sorrenden is, de végül kompromisszum született, és azért, hogy ne legyen cirkusz, én visszaléptem az akkor nem bejutó helynek tűnő ötödik helyre, hogy a gyergyóiak által támogatott Borbély Imre helyet kapjon a bejutólistán. Mivel több román párt is jelöltet indított és a szavazataik megoszlottak, így kerültem be a visszaosztásból származó szavazatokkal akkor a parlamentbe. Éveken keresztül támadták Domokos Gézát, mondván, hogy ő akadályozta nem udvarhelyszéki kötődésű emberek nevezését. Nem térnék ki részletekre, csak annyit mondanék, hogy éveken keresztül szemenszedett hazugságokat terjesztettek azok, akik akkor az akaratukat nem tudták rákényszeríteni a csíki és udvarhelyi szervezetekre. – Mit tart parlamenti munkájából a legfontosabb kezdeményezéseinek? – Az ipari parkok törvényét én kezdeményeztem, át is vittük, de nagy bánatom az, hogy Hargita megyében még egy sincs. Sepsiszentgyörgyön megépült, most telepítik be lassan-lassan, épült egy Maros megyében, Szatmár megyében is, Zilahon is. Sajnos Udvarhelyen az 1996 utáni vezetés megakadályozta a kadicsfalvi réten ipari park létrehozását. Az új szövetkezeti törvényt is nagy eredménynek tartotta mindenki, amit több képviselőkollégával közösen dolgoztunk ki, és arra számítottunk, hogy a magyar közösségek most már a valamikori Erdély részi Hangya mintájára belekapaszkodnak az új lehetőségbe. Az igazság az, hogy Hargita megyében tulajdonképpen két szövetkezet (a kozmási pityóka- és a keresztúri tejszövetkezet) alakult meg, de több mint egy évtized után már mindenki érti, hogy másképp nem lehet értékesíteni a most már egyre jobban beinduló helyi termékeket. Az is tény, hogy felemásra sikeredett a dolog, hiszen például a régi fogyasztási szövetkezeteket – amelyek sok esetben egy-egy település lakóinak a tulajdonában kellett volna hogy maradjanak – lenyúlta néhány ember a megyei központ segítségével. A sofőrvizsgán a magyar nyelvű vizsgáztatás lehetőségét 2004-ben foglaltuk közforgalmi törvénybe. Nagyon nehezen sikerült megértetni, de végül is megszületett, csakhogy sok évig nem éltünk vele, mint ahogy sok más lehetőségünkkel sem. Például a közigazgatási törvény megengedi, hogy a megyei tanácsnál és a polgármesteri hivatalnál kétnyelvű legyen minden, azokon a településeken, ahol a magyarság részaránya 20% fölött van. De nem az, és siránkoznak, hogy nem adott a kormány arra pénzt, hogy tolmácsot alkalmazzanak. Pedig minden községben van magyar–román szakos tanár, győzzék meg, hogy tegye le a fordítói vizsgát és biztosan szívesen megy tanácsülésre tolmácskodni, vagy a szükséges dokumentumokat lefordítani, ha megfizetik. Ezt meg lehet tenni, nem tiltja meg senki és a köztisztviselőknek is meg kell érteniük, hogy illene most már a magyar jogi nyelvet is megtanulniuk és használniuk. Nem fogja Bukarest kötelezővé tenni a kétnyelvűséget, de ha megvan rá a jogunk, maximálisan élnünk kellene vele. Amit nem teszel meg időben, az elveszik… – Parlamenti munkájáról külön könyvet lehetne írni, és úgy tudom, hogy szándékszik is összefoglalni a hat mandátum alatti tevékenységét, de emellett számos rendezvénynek szervezője, kezdeményezője volt… – Valóban. Én minden ciklusban részletes beszámolót készítettem a szövetség számára a te­vé­kenységemről. Kétszer könyv formájában eljuttattam az udvar­hely­széki polgármestereknek és tanácsosoknak egy-egy példányt, de nem volt lehetőségem minden ciklusról plénum előtt is beszámolni, ezért a következő két évben szeretnék ezekből szintézist készíteni. A parlamenti munka mellett részt vettem például a vállalkozók szövetségének elindításában is, sőt évekig én voltam az egyik alelnök. Én szerveztem meg az első őszi vásárt Székelyudvarhelyen, ami azóta is működik. 1993–94-ben Demény Lajos professzor úr javaslatára létrehoztunk egy alapítványt Agyagfalván, hogy a rétre állítsunk megfelelő emléket, mert az a szocialista szobor nagyon jó, amit a hetvenes években fel lehetett állítani, de kellene valami más. Én lettem az alapítvány elnöke. Tizennyolc év után tisztáztuk, hogy kié a földterület a réten, 2013-ban hozzáláttunk az építkezésnek. Össze kellett gyűjteni, koldulni gyakorlatilag a pénzeket, s mióta nyugdíjas vagyok, még inkább mellé tudtam állni, így az épület felépült. Az elképzelés szerint október 16–18. között, a 170. évfordulóra át kellene adjuk. Tárgyaltunk a székelyföldi múzeumokkal, ők fogják majd berendezni, történészek közreműködésével. Sajnos én szívinfarktus miatt, idén február 18-án egy időre kiestem a munkából. Amikor ismét elakadtunk, a fiam segített, aki akkor az ifjúsági értekezlet elnöke volt, és komoly pályázatot nyújtottak be a Bethlen Gábor Alaphoz, onnan kaptunk 20 millió forintot. Tehát az épületet sikerül befejezni. Most a környéket kellene rendbe tenni. Ősszel mindenképpen lesz megemlékezés. Van ennek rejtett célja is: most, a centenárium évében ily módon is szeretnénk megüzenni a szászoknak és a románoknak, hogy kik voltunk és vagyunk, és hogy békét óhajtunk e honban, idézve az őseink akkori felhívását. Másrészt szeretnénk Agyagfalvát visszahozni a köztudatba, szeretnénk egy helyet, ahol a mai székelység összeülhet, és úgy gondoljuk, hogy az összmagyarság találkozóhelye lehet ez is, mint Csíksomlyó: lehet minden évben tartani egy szép ünnepséget, és lehet onnan üzenni, mert az agyagfalvi nemzetgyűlés nem legenda, a székely nemzet alkotmányára mindig lehet hivatkozni. Úgy vélem, a mai embereknek nincs elegendő ismeretük az anyagfalvi nagygyűlésről. Ezelőtt néhány évvel téglajegyet csináltattunk, és a ferences atyák megengedték, hogy a somlyói búcsún árusítsuk a saját sátruk mellett. Székely kislány, székely fiú, nagy banner, téglajegy... Nem mondom meg, hogy hányat vettek. A költségeket sem tudtuk kihozni. Ekkor rádöbbentünk, hogy mennyire nem ismerik az emberek ezt a fontos történelmi eseményt. Talán azért nem hallunk róla, mert mindenki ki akarja sajátítani ezt a kicsi Székelyföldet saját magának. – Hogyan látja, mitől haladnak ilyen lassacskán autonómia-törekvéseink? – 2005-ben, amikor elindult a folyamat, hogy létrehozzuk a Szövetség a Székelyföldért Egyesületet, akkor az alapszabályzatot én küldtem át innen Demeter Jánosnak, aki akkor Kovászna megye elnöke volt. János akkor meg is köszönte a csíki kongresszuson, ahol bemutatta. Mindenki nagy lendülettel csatlakozott, a néhai, túl korán elhunyt Albert Álmos meg volt bízva, hogy jegyeztesse be, és kiderült, hogy az önkormányzatok több mint fele nem függesztette ki, nem tette közszemlére a határozatot a törvényes előírásoknak megfelelően, ezért visszadobta a bíróság, s utána nem történt semmi. Azóta is foglalkoztat, hogy ezt kik manipulálták, mert ez lett volna az egyik első eszköz a kezünkben. Ugyanis a 215-ös közigazgatási törvény, amelyiket most módosítanak, világosan írja, hogy az önkormányza­tok bizonyos célok megvalósítása érdekében társulhatnak, s ebbe bele lehetne foglalni sok mindent. Úgy, ahogy most már létrehozták, a székelyföldi és a partiumi önkormányzati szövetséget, kellett volna még egyet Közép-Erdélybe, a szórványba, s a háromból egy olyan erős szövetség születhetett volna, amit aztán mi annak nevezünk, aminek akarunk, de létre tudtuk volna hozni a saját intézményrendszerünket. Ugyanakkor, ha már a Magyar Polgári Párt és az RMDSZ összefogott, stabilizálni kellett volna az együttműködést, hogy tudatosodjon mindenkiben, hogy ezt az ügyet csak közös fellépéssel, nagyon okos megközelítéssel és a megfelelő pillanatban lehet megoldani. Különben létezik már több mint két éve jól előkészített székelyföldi autonómia statútum-tervezet, amit egy-két ilyen kis szervezet, amely székely melldöngetéssel foglalkozott, nem írt alá, s így konszenzus hiányában a frakció nem nyújtotta be. Különben meg kellett volna már születnie a kisebbségi statútumnak is, ami tartalmazza a Székelyföldön kívüli magyarság számára a kulturális autonómia megvalósításának lehetőségét, amit becsületére legyen mondva, még Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök korában a kormány nevében írt alá. A mai napig is az én szememben ő az egyetlen hiteles román politikus, akire mi számíthatunk. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az Unióból sokkal többet kellene a Székelyföld profitáljon. A magyarországi támogatás mindig jó, de az egy plusz kellene legyen, többek között a kultúra támogatására, viszont alapvetően a 100 millió eurós nagyságrendű pályázatokban kellene gondolkodni. Ezek a pályázatok sajátos tudást igényelnek, és örvendetes, hogy elég sok fiatal kezdett itthon tevékenykedni, sokan hazajönnek külföldről, itt is elindultak ezek a dolgok. Ha jól alakul a helyzet, 2020 után a szövetség meg tud kapaszkodni, mert alapvető feltétele az, hogy a helye stabilizálódjon. Most az önkormányzati törvénybe bevittek Cseke Attiláék néhány ügyes dolgot, lesz előbb-utóbb decentralizáció, haladgatunk. Ha a schengeni határ eltűnik, akkor tényleg új helyzet alakul ki, akkor beszélhetünk a régiók és nem a nemzetállamok Európájáról, s nekünk ez jelentheti a jövőt. – Ha nem lett volna mérnök, majd parlamenti képviselő, milyen szakmát választott volna? Történész lett volna? – Irodalomtörténész szerettem volna lenni, de a matektanárom lebeszélt róla. A bátyámnak Brassóban dr. Szikszai Jenő volt a magyar szakos tanára – akit aztán a szeku eltüntetett. Én segesvári diákként is a bátyám füzeteiből tanultam a magyar irodalmat, azt a nyelvezetet, amit Szikszai tanár úr használt. Fantasztikus volt, és tankönyv helyett lehetett használni. Mindig szerettem olvasni, a mai napig is, irodalmi, történelmi, helytörténeti jellegű könyveket gyűjtök, és igyekszem napirenden maradni mindennel ilyen téren. Mintegy nyolcezer kötetes könyvtáram van, természetesen a politikai, társadalomtudományi könyveket is beleszámítva. – Melyek a további tervei az agyagfalvi emlékhely rendezésén kívül? – Sajnos a februári infarktus életmódváltásra kényszerített, így most leginkább megmaradni szeretnék, betartva az előírásokat és még jó néhány évet örülni az unokáimnak. A közéletből, a politikából végérvényesen kivonultam, és sikert kívánok az új nemzedéknek. Annyi családi tragédia – a feleségem és a két gyermekem halála – és küzdelmes évtizedek után, hiszem, hogy az erdélyi magyarság képes lesz ugyanúgy megmaradni a következő évszázadokban is, mint ahogy száz éven keresztül, és akik itt maradtak, most már nem túlélni, hanem továbbélni szeretnének, mint a Kárpát-medencei magyarság legéletképesebb nemzetrésze. Daczó Katalin