borús égbolt
Az Unió alulról (3.)
A régiók és városok európai hete (The European Week of Regions and Cities – EWRC) minden évben lehetőséget biztosít arra, hogy az Európai Unió tagországaiból származó szakértőkkel találkozzanak, s háttérbeszélgetéseket folytassanak arról, hogy milyen egy-egy adott országban az európai pénzalapok iránti fogadókészség. Ezek a beszélgetések informálisak, a közölt adatokat nem a nagy nyilvánosságnak szánják a szervezők, célja a finanszírozási mechanizmusok megismerése.
A tavalyi találkozón elhangzottakat összevetve az idei beszélgetéssel megállapíthattam, hogy a helyzet némileg javult mifelénk: nőtt az európai alapok iránti fogadókészség.
A szakértő emlékeztetett arra, hogy 2007–2013 között zajlott az első tervezési időszak. Mint mondta, a szükségletek óriásiak, de a rendelkezésre álló alapok nem korlátlanok, ezért olyan területekre összpontosítják a pénzösszegeket, ahol a legnagyobb a szükség, s ahol kevés pénzből is sok mindent lehet megvalósítani. Ilyen kiemelt területek az oktatás, annak is főként az iskola előtti időszaka, a bölcsődék és óvodák építésének és finanszírozásának kérdése elsőbbséget élvez. Másik kiemelt terület az infrastruktúra fejlesztése, s a szakértő örömmel nyugtázta, hogy első alkalommal sikerült a román kormánynak mestertervet megfogalmaznia, ami feljogosít arra, hogy reménykedjünk: a tervezési időszak végére ezen a téren is lesz előrelépés.
Szóba került a közbeszerzési eljárások reformja, a hulladékgazdálkodás rendkívül összetett és kényes kérdésköre, a közlekedési infrastruktúra helyzete, valamint az oktatási infrastruktúra állapota is. A szakértő hangsúlyozta, hogy a pénzlehívás lehetősége adott, megvan annak minden feltétele, immár hatékonyabban működnek a menedzsment- és ellenőrző hatóságok is, csupán akarat – elsősorban politikai akarat – kell a hatékony működtetéshez.
Sikerekről is beszámolt a szakértő, így a Regionális Operatív Programok tekintetében növekedett a szerződésekkel való lefedés és jobban áll, mint korábban az ország a nagy, országos szintű infrastruktúra-programok tekintetében is.
A szakértő szerint a sokéves európai tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy nagyobb infrastrukturális beruházás esetében – mint ahogy más beruházásoknál sem – nem szabad megspórolni az előkészítési időszakot, a közbeszerzést csak akkor szabadna elindítani, amikor már megvan minden hatástanulmány, terv, tisztázták a területek tulajdonjogát stb. Mindebből azt szűrtem le, hogy eleddig ez nem így történt, ezért a sok megtorpanás, kapkodás, újratervezés az autópályák építése terén, ami nagyon visszafogja a beruházás megvalósításának ütemét, s továbbra is zsörtölődhetünk azon, hogy alig vannak pályaszakaszaink, s azok is többnyire a semmiből a semmibe vezetnek, legfennebb a nagyvárosok körgyűrűjeként lehet használni őket.
A szakértő beszámolt egy újabb, nagyléptékű programról, amelynek keretében 39 megyeszékhely, megyei jogú város önmaga kell gazdálkodjon egymilliárd euróból. Az összeget régiókra bontották le és a hatékonyság, teljesítmény szerint osztják szét a jogosult települési önkormányzatok között.
Nos, kíváncsian várom a fejleményeket, azt, hogy a brüsszeli szándék és a bukaresti akarat milyen mértékben találkozik, mennyire fedi egymást, illetve, hogy az új lehetőségből milyen mértékben részesül a mi térségünk, amely biza nagyon lemaradt a többi európai régióhoz képest, sőt az országon belül is mintha elkerülnének minket a nagyobb, munkahelyteremtő beruházások, fiataljaink pedig a divat szívóhatására meg a szükség kényszerének engedelmeskedve külföldön keresik boldogulásukat.
Szeretném megérni, hogy a székelyföldi városok peremén is ipari parkok legyenek, termelőegységek létesüljenek, s az alkalmazottak zöme ne közalkalmazott legyen, a legnagyobb áramfogyasztók pedig ne a nagyáruházak legyenek. A települések infrastruktúrája jelentős mértékben javult az elmúlt esztendőkben, szinte valamennyi faluban közműrendszer van, aszfaltúton lehet közlekedni, az illemhely a kert végéből beköltözött a házba, a csapon vezetékes víz folyik s a szennyvizet csatornahálózat nyeli el, korszerű iskolák, óvodák vannak. De a mi kis korszerű világunkat nem sikerült bekötni a térségi, az országos és a nemzetközi körforgásba: Csíkszeredához a legközelebbi repülőtér Bákóban és Marosvásárhelyen van, azaz 140 és 150 kilométerre, de ez utóbbi nem működik, a székelyföldiek többnyire a kolozsvári vagy a bukaresti reptereket használják, ha utazni akarnak; az autópályák széles ívben elkerülnek, legkevesebb 200 kilométert kell autózni ahhoz, hogy Tordánál, Nagyszebennél vagy Ploiești közelében rámehess egy-egy arasznyi pályaszakaszra. Így nem csoda, ha nem jönnek a befektetők, mert időveszteség az utazás, s ha termelőegységeket is telepítenének ide valamilyen csoda folytán, a terméket hogyan szállítanák el? Többe kerülne a leves, mint a hús.
A szakértővel való találkozás, beszélgetés némi reményt csillantott fel: ha országos szinten előrelépés van az európai alapok fogadása terén, hátha előrelépés következik be a mi kis peremtérségünkben is.
(Folytatjuk)
Sarány István
