borús égbolt
Az újságírás, ami nem szakma
Érdekes helyzetekbe csöppenhet az ember a mindennapokban, s e helyzetek megtapasztalásának egyik legalkalmasabb módja a tömegközlekedési eszközökön történik. Mindezt nemcsak úgy mondom, többször is előfordult már velem...
Mindenféle emberrel utazhatunk együtt vonaton, buszon, legyen az a nyugdíjas Mari néni, aki komalátogatásból zötykölődik hazafelé, vagy épp az öltönyös – karót nyelt – fiatalember, aki szerint már sosem készülnek el az autója megjavításával, hogy kiszakadhasson e „nyomasztó légkörből”. Történetünk főhőse most egy átlagos férfi, akivel buszozás alkalmával nyílt lehetőségem szóba elegyedni. Ismerőséhez igyekezett, s bár elmondta a részleteket is, arra már egyrészt nem emlékszem, másrészt pedig köze lehet hozzá a három rágóguminak is a szájában, amitől – a nem idevalósi akcentus mellett – csak minden harmadik szót értettem meg. Beszélgettünk hagyományos szakmákról, kétkezi munkáról, s arról, hogy mi lesz azokkal, ha mindenki egyetemre megy. Szóba esett a média, a sajtó is, s emberünkből itt a – talán az évekkel korábbi elfojtott – érzelmek a felszínre törtek. Elmondta, hogy az újságírást nem kellene a szakmák közé sorolni, mert az írás csak hobbi lehet. Az újságírók is fölöslegesek számára, hisz már mindent megtalálni az internetes portálokon. (Persze, mert azokat az anyagokat a kiscica hordja össze unalmában – gondoltam.) Egyszer sem kérdezett rá, hogy én mivel foglalkozom. Amikor indulásra készen felálltam, leszálláshoz igyekezve, egy ismerősöm jött szembe velem, hangosan üdvözölve:
– Szia, Lacika! Olvastam múltkor egy cikkedet, nagyon tetszett!
Visszapillantottam utastársamra, s kikerekedett szemét látva megállapítottam, hogy emberünk megértette a helyzet komikumát. Legalábbis szívből remélem.
– Köszi szépen – mondtam az ismerősnek. – Sokszor segít, ha az ember szakmája egyben a hobbija is – jegyeztem meg, majd leszálltam a buszról.
Kertész László
