Valamikor 1998 körül jártam először egy kisebb magyarországi csoporttal Máriaradnán. A kegyhely siralmasan nézett ki. Az omladozó vakolatú rendházban szegényes öregotthon működött, a templom még állta valahogy a sarat, a kálvária stációi megcsonkítva, szemetesen koldulták a segítséget. Ennek ellenére mégis bementünk a templomba. Azt hiszem, ott ért életem egyik legnagyobb meglepetése. Népes román zarándokcsoport érkezett. Fiatal pap vezette őket, aki beszélni kezdett. Már-már indultunk volna, amikor figyelni kezdtem az atya szavára. Csodálatos dolgokat mesélt. Megkértem, engedje meg, hogy magyarra fordíthassam az én csoportomnak. Akkor még nem volt ennyi weboldal és információ az interneten, s a magyar turistakalauzok felszínesek voltak. A fiatal pap magyarázata részletes, színes és lelkes volt. Tőle – egy idegentől, akinek a nevét sem tudom – tanultam majdnem mindent, amit ma a máriaradnai kegyhelyről tudok. Megköszöntük a szép előadást, még jegyzeteltem is, majd búcsúztunk tőlük. Amit akkor hallottam, most továbbadom. Dévától Aradra menet a Maros menténél alig van szebb út az országban. Ahol a hegyek szorításából kiszabadul a kövérre hízott folyó, az utolsó szűkületben évszázadokkal ezelőtt várak őrizték az ország eme kapuját a nagy magyar Alföld felől gyakran támadó ellenséggel szemben. Két kulcsa is volt: Lippa vára a bal parton, Solymos vára egy jobb oldali bércen. Az előbbit rég leradírozták a történelem viharai a föld felszínéről, a másik még áll, romjaiban is méltóságosan, Máriaradna mellett, az országút fölött. Ma Délnyugat-Erdély legjelentősebb Mária-kegyhelye, a ferencesek gondozásában. Története István király korában kezdődött, amikor még őt is csak Vajknak szólították. Dugonics András 1810-ben Szegeden megjelent, és népmondákon alapuló krónikájából kiderül, hogy Uszubu (Ősbő) vezér érdemeinek elismeréséül Szeged városát és környékét kapja birtokul Géza fejedelemtől. Legszebb lányát, Radnát Gyula vezér kéri feleségül fia, Etelka számára. A fiatalok jól értik egymást, de a frissen megkeresztelkedett Radna, aki a keresztségben a Mária nevet kapja (innen a Máriaradna helynév) szívesebben lesz Krisztus menyasszonya, mint Etelka felesége. A választásnak leginkább a lány tanítója, Iván szerzetes (eredetileg Jelek), várbirtoka után magyar nevén Sólymos örül a legjobban. S hogy tanítványa jámbor, keresztény környezetben nevelkedhessen tovább, nővéréhez, Lippához küldi, aki már régóta az új vallás híve. Útközben egy vadkan halálra sebzi Mária Radnát, akit valahol a mostani kolostor dombján temetnek el. Így született meg az ikertelepülés a testvérekről elnevezve: Lippa és vele szemben Radna. A legenda mellett azért pontosítanom is kell, hogy a radna egyértelműen szláv szó, jelentése rend, szerzetesrend, de ugyanakkor öröm is. Ha a rudna szóváltozatot boncolgatjuk, akkor a színesfém bányászatra kell gondolnunk, ami a közeli Zarándi-hegységben zajlott századokon át. A szó jelentése: fém, fémes ásvány. A ferences atyákat eredetileg Károly Róbert király 1327-ben telepítette Lippára. Itt azonban nincsenek biztonságban a későbbi, gyakori török támadásoktól, és félelmükben áttelepednek a radnai oldalra. A hegyen kis kápolnát építenek, szegényes viskóik a domboldalban álltak, ahol nem akadt semmi elrabolnivaló. Így, dacára az állandó csatározásoknak, a szerzetesrend túlélt minden veszedelmet, és lassan, folyamatosan gyarapodott. Zsigmond Enikő (folytatjuk)