enyhe eső
borús égbolt
Az Irodás
Az Irodás az Irodában dolgozik. Az Irodába idegeneknek belépni tilos. Az ajtón kopogni kell, mert Irodás ideges, ha kopogtatás nélkül belépnek hozzá. Az Irodás lehet nő vagy férfi. Hímnemű kevesebb. Talán, mert ők munkaidőben és azon kívül sem szeretnek turkálni. Tény: a Jóisten több nőt rendelt az Irodába, mint férfit.
Az is a fennvaló műve, valamint volt főnökömé, hogy pár éve munkanélküli – olvasd sommer – lettem. Árnyékban a fény: így ismertem meg Minden Irodások Irodását. Nála különbet rémálmaimban sem láttam – azóta sem. Galambszürke blúzocska, szürke szövetnadrág, szürke kardigán, szürke ábrázat. Szürke egér (mausz) a szürke asztalon. Lapos pillantás, lapos duma, lapos cipő. Egyenes haj, nem festett, nem dauerolt. Semmi szín, semmi flanc. Az Irodással havonta egyszer találkoztunk. Pecsételés Szent Napján. Olykor mindig hangosan köszöntem neki. Ő összeszorította száját, s véletlenül se szegte meg némasági fogadalmát. Nem mosolygott. Egy mártír szenvedő arcával tekintett rám, s intett: trónusa elé járulhatok. Az Irodáshoz úgy hozzátartozott a széke, mint májhoz a folt. Vagy ilyesmi. És az íróasztal. Rajta dossziék. Jobbra a pecsét, balra a párna. Ceruza, amivel Irodás kipipálta azt, amit kékkel bekarikázott. Gémkapocs, amivel összetűzte. Telefon, ami épp akkor csörrent meg, amikor. Kettőnk közt paravánként feszült a képernyő, amit az Irodás, kezében a sommerkönyvet fogva, mindig hosszasan nézett. Aztán sóhajtott. Mondott egy számot. Egy másikat beírt a könyvbe. Néha kérte a személyit. Megnézte. Visszaadta. Mondták, pszichológus. De nem akart beszélni róla.
Egyszer gyermeknevelési tanfolyamot ajánlott. Mondtam, mesterim van, köszönöm. Nem értette. Aztán megkérdezte: ismerem-e a számítógépet. Bólintottam. Ő pecsételt. Örömömben, hogy méltóztatott, szinte ott felejtettem a könyvecskét az íróasztalon. És a cetlit, amire az Irodások Irodása búcsúzóul ráírta a számítógép használatához fontos információt: www. mozilla firefox.
Lázár Emese
