enyhe havazás
Az irgalmasság tettei…
„… most buzgóbban gyakorolják az irgalmasság tetteit”
Ez a fenti mondattöredék egyik nagyböjti prefációnkból (az eukarisztikus ima bevezetője) származik. Az első kérdés, ami vele kapcsolatban fölmerül: Milyen cselekedeteket nevezünk „az irgalmasság tetteinek”?
Hogy jobban megértsük a választ, kezdjük a jól ismert evangéliumi történettel az utolsó ítéletről (Mt 25,31-46), amelynek egyik legszebb és legdrámaibb művészeti lecsapódása Michelangelo Buonarotti (1475–1564) „Utolsó ítélete” a Sixtina-kápolnában.
Krisztus megjelenik dicsőségében és számadást tart minden ember fölött. A jókat – szavai szerint – jobbjára, a rosszakat pedig a baljára állítja. De nemcsak int, hanem elmondja azt is, hogy minek alapján fog majd így cselekedni.
Mit kell tenniük tanítványainak, hogy majd az ítéletkor jobbjára állhassanak? Jézus azt mondja: az éhezőket, a szegényeket, a ruhátlanokat, a betegeket úgy kell gondozniuk, mintha Őt gondoznák: „Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek” (vö. Mt 25,45). Azok, akik így cselekszenek, azokat az ítéletkor Krisztus megjutalmazza, azaz beengedi dicsősége országába. Azokat viszont, akik nem ezek szerint a tettek szerint éltek, Krisztus az ítéletkor baljára állítja, azaz nem léphetnek be oda.
Az evangéliumi rész összefoglalása tehát így hangzik: Hogy hogyan szól majd a fejedre olvasott ítélet, az majd attól függ, hogy gyakoroltad-e az irgalmasság tetteit vagy sem.
Máté evangéliuma a fenti részben 7 irgalmasssági cselekedetet sorol fel: éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, mezíteleneket felruházni, utasoknak szállást adni, foglyokat kiváltani, betegeket látogatni, halottakat eltemetni. Ezeket hívjuk az irgalmasság testi cselekedeteinek.
A keresztény hagyomány az idők folyamán még 7-et fűzött hozzájuk. Ezek a következők: bűnösöket meginteni, tudatlanokat tanítani, kételkedőknek jótanácsot adni, szomorúakat vigasztalni, bántalmakat békével tűrni, az ellenünk vétőknek megbocsátani, élőkért és holtakért imádkozni. Ezeket hívjuk az irgalmasság lelki cselekedeteinek. Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei az az „edzőpálya”, amelyen embertársaink szükségeihez keresztény módon viszonyulhatunk.
Először is szükséget szenvedő embertársainkon csakis akkor segíthetünk hatékonyan, ha előbb felismerjük, hogy miben szenvednek hiányt. Ehhez azonban belső látó szemre van szükség. Ezt kell előbb megszereznünk! Egy fiatalember a templomban olyan Isten-élményben részesült, hogy lelke túlcsordult. Amikor kijöttében észrevette a templom küszöbén ülő koldust, odament hozzá és azt mondta neki: „Testvér, szeretlek. Mondd, mire van szükséged?” A bölcs koldus ránézett és ezt válaszolta neki: „Ha valóban testvéred lennék, akkor tudnád, mire van szükségem!”
Másodszor: szükséget szenvedő embertársainkon akkor tudunk az irgalmasság tettei szellemében segíteni, ha helyzetükbe képzeljük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy vannak olyan kilátástalan helyzetek, amelyekből az ember saját magát nem tudja kiszabadítani. Egy nagybeteg nem képes magát meggyógyítani, orvosra van szüksége. Egy mezítelen nem tudja magát felruházni, szüksége van valakire, aki őt felöltözteti. Egy halott nem tudja magát eltemetni. Egy bűnös nem képes magát meginteni, egy szomorú nem tudja magát megvigasztalni. Vannak tehát olyan kilátástalan helyzetek, és az én életemben sem ritkák, amelyekből csakis az embertárs tud bennünket kiszabadítani. Az az embertárs, akinek a szívét megérintette mások nyomora, szegénysége, szomorúsága.
Végül, de nem utolsósorban: szükséget szenvedő embertársainkon akkor tudunk az irgalmasság cselekedeteinek szellemében segíteni, ha példaképül vesszük a szenteket.
Ha most azokra a szentekre gondolok, akik az Egyház történelme folyamán az irgalmasság testi vagy lelki cselekedeit gyakorolták, akkor egy sereg név jut eszembe. Viszont csak kettőt hadd említsek meg, mindkettőt szoros szálak fűznek hozzánk.
Még legkisebbjeink előtt is ismeretes Tours-i Szent Márton püspök (316–397) neve. Bár ők csak annyit tudnak, hogy Márton püspök – még katona korában – egy koldusnak odaadta fele köpenyét, a legfontosabbat mégis tudják, amit nekünk, felnőtteknek is egy életre meg kell jegyeznünk: Krisztus igazi követője megosztja, amije van.
Vagy nézzük a mi számunkra szintén ismerős és nagyrabecsült Árpád-házi Szent Erzsébetet (1207–1231). Jóllehet Türingia grófjának a felesége volt, mégsem szégyellte a betegeket, a leprásokat, a szegényeket gondozni, ápolni és ruházni. Miután férje a keresztes háborúban meghalt, arra fordította megmaradt vagyonát, hogy Marburgban kórházat építsen a betegek számára.
Szent Márton, Szent Erzsébet és még sokan mások sarkallnak bennünket arra, hogy kövessük őket az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása útján.
Mert amíg érzékeny lelki szemmel keressük, hogy embertársaink miben szenvednek hiányt; amíg helyzetükbe tudjuk képzelni magunkat; s amíg – a szentek példája szerint – segítünk rajtuk, addig, hiszem, nem fog bennünket baljára állítani Krisztus!
Ft. dr. Tempfli Imre stuttgarti plébános
-min.jpg)
