tiszta égbolt
Az embertartó
Azt nem tudom, hogy a nálam jobban fésült gyerekek mikor, de én a kilencvenes évek legelején találkoztam a fütyülős kulcstartóval. Mi neveztük annak – rendes és racionális neve egyébként kulcskereső –, de biztosan így is sokan emlékeznek rá: gyufadoboz méretű, gombelemmel működő kis fekete doboz, és azt tudta, hogy ha fütyöltél neki, csipogott, s így elméletileg segített megtalálni az elveszett, ottfelejtett kulcsot. A gépcsoda (akkor még) nem volt a birtokomban, hanem a szemközti tömbházban lakó lány kapta Magyarországról érkezett rokonoktól, de ez nem volt zavaró, mert rendes volt, és bárkinek odaadta, ha játszani akart vele. Akkoriban még természetesnek vettük, hogy valamiből egy is elég: Szilié volt a disznóbőr labda, amit a „nagypályán” lehetett rúgni, miután a nagyobbak visszaadták, Laláé a könnyebb laszti, amivel az úttestre felkrétázott arénában lehetett lábtengózni, Tihié a pingpongütő-pár a felcsavarozható hálóval, és így tovább. Ezé a lányé meg a kulcstartó. Legalább egy hétig prímán elvoltunk vele, elhagytuk mindenfelé, fütyültünk, sípolt, megtaláltuk, kezdtük elölről. Aztán persze ráuntunk. Ennyi volt benne – szó szerint, mert folyamatos válaszfüttyeit egyre szomorúbban hallatta, majd az elemekből kicsikart végső elektronikus sóhajjal örökre elnémult. De számomra alighanem ez a felháborító fölöslegességétől vagány luxuscikk (n. b., a „házkulcsot” ekkoriban még elégségesnek tartották egy jó erős zsinórral ellátni, s a gyermekek nyakába akasztani) lehetett a jóléti társadalomba való kóstolásom egyik első rituális eszköze. Az emléket a nyáron túrtam elő, miközben az Otopeni repülőtér egyik (döglött)kígyózó sorában vártam, hogy a biztonságiak megbizonyosodjanak, nincs a kézipoggyászomban borvíz, a zsebemben bicska, a kezemen lőpor. Akkor láttam meg a plakátot, elszontyolodott gyermekarc szürke fotón, mert az úgy költőibb, és a kérdés: „Aztán bejelentetted-e a polgármesteri hivatalban, hogy kinek a gondjára bíztad a gyermekedet?”. Gondoltam, hátha félreértek valamit. De nem, mert az unott arc alatt a felirat tegezve eligazított, hogyha én most épp külföldre tartok munkát vállalni, a gyermekemet viszont nem testáltam bár az egyik hátramaradt szülejére, akkor ezt a lakhelyem szerinti polgármesteri hivatallal okvetlenül közölnöm kell. Merthogy – így a plakát – a gyermek csakis akkor lesz biztonságban és élvezheti teljeskörűen jogait. A Mentsétek Meg A Gyermekeket Alapítvány és még néhány partnerszervezet egyébként jó szándékú és figyelemfelkeltő plakátja itt, a repülőtéri beléptető kapuk előtt morbid gondolatsort szül. Útlevél van, beszállókártya van, váltóruha van… Jesszus, a gyermek! A kampánynak – annak ellenére, hogy a külföldi munkavállalás okán szülői felügyelet nélkül maradó kiskorú helyzetéről, elsősorban arról, hogy kinek a gondjára bízzák, tényleg törvény által előírt kötelesség a távozás előtt 40 nappal értesítést benyújtani – nincs is nagy foganatja. Inkább csak az él vele, aki erről igazolást kell felmutasson, mert kéri a külföldi alkalmazó. Hivatalosan valamivel több mint nyolcvanezer olyan gyermekről tudni, akinek egyik vagy mindkét szüleje huzamosabb ideig külföldön tartózkodik. Valójában a nagyszülő, nagynéni, félidegen gondozásában cseperedők száma ennek többszöröse lehet, egyes vélekedések szerint túllépi a háromszázezret. Ilyen sommás jelenség mellett nem mindenki megy el elfordított fejjel: szomorkás híradások szoktak megjelenni a nagyobb tévécsatornákon karácsony vagy húsvét előtt, kipécézik a legsúlyosabb eseteket, ahol a szülők hosszú évek óta nem látogattak haza, vagy már a kapcsolatot sem tartják kicsinyeikkel, és az erre szánt három-négy percben a riporter mindent elkövet, hogy megríkassa a mikrofonja elé állított gyermeket, hogy végre belehüppögje a kamerába: anyuka innen kétezer kilométerre vigyáz – más gyermekekre. Ezek a gyermekek ugyanakkor nincsenek egyedül: mellettük van még legalább ugyanannyi magára, támasz nélkül hagyott idős ember – csak ők ugye nem mutatnak olyan aranyosan a képernyőn. Hát így nőnek fel vagy távoznak el. Helyzetükre majd harminc éve nincs bár elfogadhatónak mondható megoldás sem, és valószínűleg még hosszú ideig nem is lesz. Hacsak fel nem találnak valami elemes embertartót – csipog, jelzi, hogy hol maradt el, akit nem kellett volna elveszíteni.
Burus János Botond
