Alig 42 éves, de már túl van egy súlyos baleseten és rákkal is megműtötték. Emellett gyerekeket szült, egyetemet végzett. Úgy gondolja, hogy a betegség legyőzendő feladat és a gyógyulás szempontjából a legfontosabb, hogy a gondolataink rendben legyenek. Sárosi Judit építésszel életéről és a túlélésről beszélgetett Daczó Katalin. – 1974-ben születtem Csíkszeredában. Hárman vagyunk testvérek, s Édesapám végig azt szerette volna, hogy egyikünk közgazdász legyen. Családi nehézségeik miatt ő nem tudta befejezni az egyetemet, és szerette volna, ha mi megvalósítjuk az álmát. Én voltam a legkisebb, a bátyám és a nővérem nem lett közgazdász, így természetes volt, hogy én, aki a csíkszeredai gimnázium matematika–fizika osztályába jártam, közgazdász leszek. Aztán egy este bejelentettem, hogy az építészetire szeretnék felvételizni. Édesapám rám nézett, nem szólt semmit, kiment a nappaliból. Másnap reggel azt mondta, hogy beszélt egy építésszel, járhatok hozzá felkészítőre. Úgy éreztem, levette a saját válláról a felelősséget és átrakta az én vállamra: ha építész akarok lenni, támogat, de küzdjek meg érte. Be is jutottam Kolozsváron az építészetire, az egyetem alatt férjhez mentem, és ötödéves voltam, amikor megszületett Csaba fiam. Mellette is folytattam az egyetemet, be akartam fejezni a hatodévet, amikor elmentem Édesapámmal egy kiállítást megnézni Pestre. Aradnál történt a baleset, a sofőrülés felől jött belénk az autó, Édesapám abban a pillanatban meghalt. Hárman ültünk az autóban, én Édesapám mögött ültem, és aludtam. Az agyamat ütöttem meg, utána három hónapot kómában voltam, kórházban. – És a harmadik személy? – A harmadik személy Édesapám mellett ült, szerencsére könnyebb sérülésekkel megúszta. Úgy érzem, hogy ez a baleset is egy feladat volt. A bal felem le volt bénulva. Most már mozgok, igaz, kissé sántítok, mert a test bal felét mozgató idegek a balesetkor elhaltak és más idegek vették át a szerepüket, próbálják a feladatot teljesíteni, de ugye, nem olyan tökéletesen. – Nehéz volt újrakezdeni a baleset után? – Nagyon-nagyon segített a férjem, reggeltől estig mellettem volt. Az is segített, hogy hittem benne, hogy fel lehet ebből épülni. Lassan kezdtem újra mozogni, dolgozgatni… – Úgy tudom, a baleset után született még egy gyerekük… – Igen, Ágnes leányunk: egy napsugár az életünkben. A baleset 1999. április 13-án volt, a lányom 2003. szeptember 29-én született. – Végül befejezte az egyetemet? – Igen, négy évvel a baleset után államvizsgáztam. – Aztán egy jó évvel ezelőtt újabb megpróbáltatás kezdődött… – Igen, tavaly éppen húsvét környékén derült ki, hogy melldaganatom van. Akkoriban sokat aggódtam a gyermekeimért. – Gondolja, hogy összefüggés volt a két dolog között, vagy beigazolódott a mondás, hogy a baj nem jár egyedül? Gondolja, hogy aggodalom miatt alakulhatott ki a rák? – Is-is. Szerintem biztosan volt összefüggés. Miután a mellemet megműtötték, áttétem volt a májra, de most, a műtétek után úgymond orvosilag teljesen rendben vagyok. Vagyis a fizikai testem most rendben van, de lehet, hogy az érzéseimet és a gondolataimat is rendbe kell raknom ahhoz, hogy meggyógyítsam magamat. – Milyen kezelést kapott? – A mellműtétem után, a tavaly nyáron kaptam öt kemoterápiás kezelést, sajnos nem hatott, ugyanis miután a kemoterápiát befejeztem, egy komputertomográfiás vizsgálat kimutatta, hogy a májamon négy apróbb foltocska jelent meg, áttét. Ezt követően kivették a fél májamat, az epémet, utána azt mondták, hogy minden rendben van, minden rákos daganatot eltávolítottak. Nem mentem újabb kemoterápiára. Most, április elején kell újabb CT-vizsgálatot végeztetnem, hogy lássuk mi a helyzet... – Milyen munkákat vállal? Belefoglalja a gondolatait a munkába? – Kisebb megrendeléseket vállalok, mert nagyon-nagyon szeretem a munkám. Hogyha egy megrendelő mosolyogva megy el, és ha egy pár év múlva is mosolyogva találkozom vele, vagy ha látom az épületet, ami megvalósult, az öröm. – Van kedvenc épülete? – Egy erdei filagória, ahonnan látni lehet a környezetedet, vagyis egy építmény, amely teljesíti a funkcióját, ugyanakkor nem zár be, engedi, hogy lássad, ami körülötted van. – Megengedheti magának, hogy csak azt vállalja, amihez kedve van? – Nálunk a férjem a családfenntartó. Hála Istennek, ezt eddig mindig végezte is, s bár én is kerestem valamennyit, nem ez volt a fő szempont, valahogy nem is mertem túl nagy árakat kérni. Nekem nem ez volt a fontos. Úgy érzem, hogy egy nőnek az a szerepe, hogy a családot összetartsa, és egyre inkább ezt tartom fontosnak. – Ha kívánhatna bármit, mit kívánna? – Azt, hogy legyenek örömeim és a családomban az összetartó erő működjön. Hogy mindenki abban lelje örömét, amit végez, és a környezete is ezt sugározza. Hálás vagyok, mert a betegségem alatt és korábban, a balesetem után is rengeteget segített a baráti társaságunk. A balesetet követően a budapesti kórház orvosa azt mondta, hogy küldhetne gyógyközpontokba, rehabilitációra, de úgy látja abból, amilyen sokan látogattak és mellettem álltak, hogy az otthoni környezetem minden rehabilitációnál hatásosabb lesz. És valóban így volt, mert az ember nem egyedüli lény. – Hisz Istenben? Változott a hite a megpróbáltatások során? – Én hiszek a Fennvalóban, abban, hogy van valaki, aki megmutat néhány lehetséges útvonalat, de tudom, hogy nekem kell döntenem, hogy merre megyek. Sokszor imádkozom. Reggel azzal kelek fel, hogy vannak tőle kapott feladataim, próbatételek, és este mindig hálát adok mindazért, amit sikerült teljesítenem és az emberekért, akik körülvesznek. Úgy gondolom, olyan világ vesz körül, amilyent mi elképzelünk, kialakítunk magunknak, mert a saját gondolataink, elképzeléseink tükröződnek vissza ránk a barátaink, a környezetünk szeméből is. – Többször is rákényszerült, hogy elgondolkozzon életről és halálról. Mire jutott? – Nincs két egyforma ember. Mivel én építész vagyok, úgy fogom fel, mint a házépítést. A házépítésnek van négy eleme: az építőelemek (fal, ajtó, ablak), a kőműves, aki megépíti a házat, a tervező és a tervrajz, ami alapján megépítik, viszont a legfontosabb része a megrendelő. Úgy látom, hogy ez hasonlít a betegséghez, az elemek ott a különböző gyógyszerek, a kőműves az orvos maga, a tervrajzot a különböző medicinák, gyógyászatok jelentik, de a beteg maga kell hogy akarjon gyógyulni. Emellett úgy gondolom, hogy az egészségnek az ellentéte a félelem, az aggódás mindentől. Ez fennállt nálam is, az állandó aggódó félelem. Ezt a rettegést kellene valahogyan legyőzni, ez lehetne valójában a gyógyulás, mert az orvosság csak a betegség tüneteit szünteti meg, de a főbb problémát lehet, hogy nem. Fontos, hogy a gondolatait szedje rendbe az ember, mert az embernek nemcsak teste van, hanem vannak érzelmei, gondolatai, és az abban feltűnt problémák jelennek meg betegségként a fizikai testben, amely tulajdonképpen egy raktár. A betegség pedig egy megoldandó feladat. Nem szabad hagyni, hogy föléd kerekedjen! Életünk olyan, amilyenné gondolataink teszik. [caption id="attachment_26351" align="aligncenter" width="1000"] Kálvária – oromzatkép[/caption]