szórványos felhőzet
Az Életre vivő kapu és út
Kapu és út – valóság, de jelkép is egyben. A kapu a kezdet és a vég, az elindulás és a megérkezés, a kilépés és a belépés helye, az elválasztás küszöbe, a bennmaradás őrzője, a kizáródás megpecsételője. A kapu elválasztja a kinti világot a bentitől, az otthon nyugalmát, békességét, biztonságát a világ zajától. Így a kapu oltalmazó, védelmező, de státusszimbólum is egyben. Az én házam nem lehetne az én váram, ha portám „felségterületét” ne őrizné a kapubejárat. A kapu nem egyszerűen egy műépítmény, de annál sokkal több. Ennek beszédes bizonyítéka a székely kapuk „személyisége, egyénisége”, amelyeknek gazdag jelképrendszere sokat elárul a székely lelkiségről, tulajdonosaik társadalomban betöltött szerepéről. Áldást osztva a bemenőre és békességre intve a kimenőt, ezek a kapuk megszólalásig azonosulnak a székely ember lelkületével, emberszeretetével, istentiszteletével. A székely-magyar ember vendégszeretetéről, testvéri közösségvállalásának megéléséről beszélnek: tágra nyílnak, hogy ünnepet, jóravaló embert köszöntsenek, virágba borulva vigadjanak, de be is tudnak csukódni, záródni, ha rosszindulatú ember akar átlépni küszöbükön, és gyászba „borulnak”, amikor egy szeretett családtagtól kell örökre elbúcsúzzanak. A kapu nemcsak az elválasztás mérföldköve, de az útválasztás kezdete is. A kaputól ágaznak az utak az Életbe, de nem mindegy, melyiken indulunk el. Méltatlan lenne a patinás székely kapu féltőn vigyázó, útra bocsátó jókívánságához, a „ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz” üzenetéhez a céltalan utak zsákutcája, „ha nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódásá”-nak félelme (I. Móz 4,7). Ha kérdeznek a választott út felől – Miért választottad ezt az utat, vándor? –, tudjunk így válaszolni: Nem választottam, szembe jött velem. Tudod, hogy végtelen ez az út? Tudom, de nem türelmetlenkedem. Tudod, hogy ordasok várnak rád és széttépik, aki gyáva, vétkes? Tudom, de tudd, hogy én mégsem félek! Hogyan tudsz ilyen bátor lenni mégis? Mert ezen az úton nem egyedül vagyok, velem van a víz, a tűz, a föld és ég is és a legnagyobb védelem, az én megtartó Istenem.
Életünk boldogsága, lelkünk békéje, üdve attól függ, hogy mit választunk: az életre vezető szoros kaput, keskeny utat, vagy a veszedelembe juttató tágas kaput, széles utat. Az előbbit kevesen találják meg, az utóbbin sokan járnak. Miért? Mert a többség is ezen jár, mert könnyű és rövid távon kifizetődő, mert el lehet rejtőzni a kollektív felelősség köpönyege alá. Aki ezen az úton jár, aki ezt választja, nem törekszik az individualizmus magaslatai felé, ahol öntudatosság, lelkiismeretesség, elkötelezettségen és erkölcsösségen alapuló egyéni és közösségi felelősség napfényes csúcsa található! A szoros kapun, keskeny úton járni akaróknak először szakítaniuk kell az olcsó kollektivizmus, a nyájszellem mentalitásával, az árral való sodródással, a divatmajmolással. Ki kell tudniuk lépni ama jelképes csónakból, és elindulniuk a háborgó „tengeren” Jézus felé. Számolniuk kell azoknak megvetésével, gúnyolódásával, akik a csónakban maradtak, vagyis a széles úton járnak, akik közé sokszor a legközelebbi hozzátartozóik tartoznak. Ha ezt a lelki nyomást sikerült legyőzni, akkor teljes hittel és erős akarattal szembe kell szállniuk gyarló önmagukkal, saját kishitűségükkel, hiszékenységükkel vagy éppen jóhiszeműségükkel, amelyek letéríthetik a választott útról. Pál apostoltól tudjuk, hogy senki sem kísértetik, csak saját kívánságai által, melyek ha hatalmukba kerítenek, bűnt „szülnek”, a bűn pedig halált „nemz”. De ha felszabadulunk vágyaink uralma alól, akkor a bűn uralma alól is felszabadulunk, és legyőzzük a halált, mert a bűn „zsoldja” (fizetsége) a halál, s így az igazság és Isten szolgái lehetünk. (Róm 6,18,22)
(...)
Jézus János evangéliumában önmagát Útnak nevezi, olyan útnak, amely csak egyedül vezet el az Atyához, és csak ezen az úton járva lehet az iga gyönyörűséges és a teher könnyű, és csak ez út végén érkezhetünk el oda – miként Ő! –, hogy egynek érezzük magunkat az Atyával. Vajon milyen útról beszél Jézus, mikor önmagát is Útnak nevezi? Nem másról, mint ama benső útról, amely önmagunkban van, amelyet vakvezető nélkül kellene megtalálnunk és azon járnunk. Jézus szerint mi vagyunk a világ világossága, tehát nem járhatunk a sötétségben!
Az igazi boldogság útja szenvedéskövekkel van kirakva. Ez az út a fájdalmak, a lelki gyötrelmek, a belső megvilágosodás útja, amely az önvizsgálat kapuján keresztül a Atyához, vagyis igazi önvalónkhoz vezet, hisz aki önmagára talál, istenére talál, és aki istenére talál, önmagára talál, mert az önismeret egy az istenismerettel. Aki eljutott már ide vagy el fog jutni, megtapasztalta vagy meg fogja tapasztalni az egységélmény boldogságát, a mennyország örömét, melyet Jézus így fejez ki: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30)
Kapuk nyitódnak, utak ágazódnak, emberek rohannak, tolakodnak, lelkekbe taposnak, birkóznak utakkal, s egymással. Válassz! Amikor választasz, ne a sokaságot, a tömeget kövesd, hanem a lelkednek szavára figyelj, ama halk, alig hallható hangra… Annak tanácsát fogadd meg, aki lelkiismeretedben szólal meg, és a te legjobb barátod. Ha így cselekszel, a szoros kapun áthaladva a keskeny, göröngyös, de célba juttató út végén az vár rád, aki útra bocsátott, aki megsegített és hittel megáldott, hogy ne tántorodj le róla, aki várta, figyelte közeledésedet, hogy aztán megpillantva eléd szaladjon, és kézen fogva vezessen be amaz aranyboltozatú nagykapun.
Orbán Dezső unitárius lelkész
.jpg)
