Hirdetés

Az elektromechanikától a citeráig

Elektromechanikát tanult, de vonzotta a zenélés is a csíkcsicsói Kelemen Józsefet. Végül egy helyi cégnél asztalosként helyezkedett el. 2011 óta magánvállalkozóként többnyire beltéri falépcsőket készít, de zenei képzettségének is hasznát veszi, hiszen mint mondta, a folyamatos kihívások motiválják, ezért citerakészítésbe is kezdett.

Bíró István
Becsült olvasási idő: 7 perc
Az elektromechanikától a citeráig
Fotó: László F. Csaba

– Hogyan választotta az asztalosmesterséget? 

– Véletlenszerűen lettem asztalos. Igazából középiskolás koromban elektromechanika szakon tanultam. A forradalom után, 1992-ben úgy gondoltam, ebben a szakmában tudok elhelyezkedni. Akkor édesapám is a vasútnál dolgozott, még a csíkszeredai traktorgyár is működött, ezért gondoltam, hogy elvégzem az elektromechanikát. Amikor elvégeztem az iskolát, mégsem tudtam elhelyezkedni a szakmámban. A csicsói régi kollektívistállók helyén volt egy asztalosműhely, s mivel nem akartam a szüleim nyakán maradni, munkát kerestem. Akkoriban ott tömbházlakásokhoz készítettek dísz­léces, fenyőágas mintájú bejárati ajtókat. Alkalmaztak, de adott volt a kérdés, hogy hová tegyenek engem. Végül egy gérvágóra tettek. Különben a cégvezetőnek – aki maga is asztalos volt, és akire mindig is felnéztem, Isten nyugtassa! –, Both Laci bácsinak köszönhetem, hogy asztalos lettem, mert a szüleim gazdálkodó emberek voltak, szóval itthon édesapámnak csak egy kézvonója volt, és egy cirkulája, amivel télire fát aprítottunk. Laci bácsinak sokat köszönhetek, mivel észrevette, hogy van tehetségem, ezért a nyolc-tíz órás műszak után megengedte, hogy még dolgozzam, fejlesszem magam. Különben mindig szorgalmas, ambíciós voltam, de mindez kell is ahhoz, hogy az életben mindig előrehaladjunk, tovább tudjunk lépni. Valahogy így lettem asztalos. Jól emlékszem a legelső munkámra: egy fásláda volt, amit farkasfogason kellett elkészíteni, akkor az nagy kihívás volt. Aztán készítettem hokedlit, és sorban következtek a hátas székek, a beltéri és az íves ajtók is. Aztán rátértünk a termopán nyílászárókra is. Annál a cégnél tíz évig dolgoztam. Időközben katona is voltam. Sajnos a cégnél nem tudtam folytatni a munkát, mivel homloküreg-gyulladást kaptam, a gyógyulás hosszú ideig tartott, ott is kellett hagynom a céget. Aztán volt egy négy-öt éves külföldi kitérőm, ott is dolgoztam asztalosként, a lényeg, hogy az ott szerzett pénzemet gépek vásárlásába fektettem, így 2011-től magánvállalkozóként dolgozom. 
 
– Nemcsak elektromechanikát és asztalosságot, hanem zenét is tanult.

– Így van. A művészeti iskolában hároméves billentyű szakon végeztem. Hatodiktól nyolcadikig Csíkszeredában tanultam, elvégeztem a billentyű szakot, jó hallásom volt, sikeresen átmentem a vizsgán is, de végül nem kerültem olyan közegbe, ahol folytathattam volna. Így aztán, ahogy említettem, elektromechanikát tanultam, majd az asztalosmesterség felé hajlottam, és nagyon meg is szerettem.

– Manapság milyen asztalosmunkára van szükség? Miket készít itt a műhelyben?

– Életemben bármit készítettem, mindig a kihívás motivált. Az ember nem szabad megelégedjen önmagával, örökké a kihívást kell keresse, motivált kell legyen, és elsősorban nem a pénz kell érdekelje. Úgy gondolom, ahhoz, hogy bárki jó asztalos legyen, minőségi munkát tudjon végezni, sikerélmény kell. Bárki bármit csinál, bármilyen terméket állít elő asztalosként, legyen az ajtó, ablak, lépcső, citera, abban lelje örömét, és abban is, hogy a megrendelőnek is tetszik az elvégzett munka. Csak ezek után jöjjön a pénz. Nyilván a mai világban fontos a pénz, de ahhoz, hogy jó szakember legyen valaki, fontos, hogy ne a kereskedőszellem vezérelje. Így nem lehet szívből, lélekből jó mesterember lenni. Manapság mire van igény? Az egyedi munkára. A multitermékek nagyon törnek elő a háttérből, az anyagok, a lakkok nagyon drágulnak, de az ember, ha minőségi és egyedi munkát végez, akkor még egy jó ideig meg tud élni belőle. Jómagam az utóbbi években többnyire beltéri lépcsőket készítek. Nagyon-nagyon szeretem ezeket készíteni. Korábban székelykaput is készítettem, sőt székelykapu-készítő kalákában is részt vettem. 

László F. Csaba

– Korábban említette a citerakészítést is. Azt kitől tanulta?

– Citerakészítéssel nemrégiben kezdtem foglalkozni. Mint említettem, zeneiskolát végeztem, de abbahagytam. Ennek ellenére a szívem mélyén mégiscsak érdekelt a zenélés. Négy évvel ezelőtt itt, Csíkcsicsóban alakult egy citeracsoport. Érdeklődtem a csoport vezetőjétől, hogy bevesznek-e, meg tudnának-e tanítani. Bevettek a csoportba, egy kölcsönkért citerával zenélgettem, és amikor vissza kellett adnom, eldöntöttem, hogy készítek egy citerát magamnak. Kihívásnak tartottam, de úgy gondoltam, hogy az életben már annyi mindent készítettem, lehetetlen, hogy a citerát is ne tudnám ügyesen elkészíteni. Közben sokat tanultam az internetről, citeráscsoportokban is érdeklődtem, és addig-addig fejlesztettem magam, hogy elkészült az első, aztán a második, a harmadik, és így tovább. Mostanra már több mint negyvenet készítettem.

– Szokták mondani, hogy a kézzel készített dolgoknak lelkük van. Ön is így gondolja?

– Természetesen. Minden citerának lelke van, és szerintem a lelket a Jóisten a készítő által adja úgy, hogy a készítő betartja az anyag megválasztását, a pontos méreteket, és figyel az esztétikára is. Számomra nagy segítség volt az, hogy az asztalosi tapasztalatomhoz hozzáadódott a minimális zenei képzettségem is. Műhelyemben a következő két idézet is olvasható, amit sokszor elolvastam, és igyekeztem megfontolni is: „Minden művész, szakember saját magát adja a munkáján keresztül.” „A jó szakember nem féltékeny társaira.”

– A családban még valaki tud-e játszani citerán? 

– Igen, a lányom. Nagyon-nagyon vevő rá, és jól meg is tudott tanulni rajta. A helyi egyházközségi ifjúsági zenekarban sokáig citerázott, látszik is a citerán, hogy megkopott, aztán egy ideje az elektromos gitár szépsége hódította meg, de ha a citeráscsoporttal fellépésünk van, akkor oda is szívesen velünk tart.

– Van-e, aki továbbvigye az asztalosmesterséget?

– Remélem, hogy lesz. Van egy tizenkét éves kisfiam és egy tizennégy éves lányom. A kisfiamnak nagyon meg szeretném tanítani elsősorban a lépcsőkészítést és a citerakészítést, hogy legalább ennyi maradjon meg tőlem, viszont azt nem várhatom el, hogy ő is asztalos legyen. Az idő titka, mit fog ő majd tanulni, de az biztos, nagyon nehéz lenne erre a szakmára terelni az érdeklődését, hiszen azt látom, ez az internetes világ csábítja a gyermekeket.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!