Székelykeresztúr az Erdélyi-medence délkeleti részén, a Kü­kül­lő menti dombvidék alsó övezetében, a Gagy patakának hordalékkúpján fekszik, a 390 m tengerszint feletti magasságban. A tíz faluval határos város összterülete 4462 ha, amelyet magas dombok fognak közre: északról a Jézuskiáltó (505 m) és a Hosszúaszó (527 m), északnyugatról a Görgény-tető (611 m), délről pedig a Várhegy (616 m), az Omlás, a Falbükk és a Felhágó. Nevének eredete összefügg templomának védőszentjével, feltételezhetően a Szent Kereszt (Santa Crux) középkorban szokásos megszemélyesített formájáról (Domine Crux, Kereszt Úr) kapta. Mezővárosként 1459-ben jelenik meg egy birtokügyi okle­vélben „in Opido Kersthwr” néven. Ezt a státusát közel 450 éven át meg is tartja, egyetlen mezőváros marad a vidéken, mígnem magába fogadja alsó és felső szomszédjait: a ma Székelykeresztúrhoz tartozó Keresztúrfalvát és a várossal fokozatosan összeépülő, 1478-as említésű Timafalvát. Székelykeresztúr sajátosan székely életet élt a székelység peremvidékén, a székelység és szászság határán. Tatárok dúlták, lakossága menekült, védekezett, katonáskodott az évszázadok során, mint a szabad székely többi része, hagyományt teremtett és hagyományba ágyazva élte életét, amelyből nem hiányzott a rege, a legenda, a monda sem. Két ismert mondája ma is él a köztudatban: a Jézuskiáltóról és a Katustaváról szóló. Az első a megmaradást példázza, az utóbbi pedig a vallásosságra, Isten törvényeinek mindenek fölötti betartására ösztönöz. A város fölé északról egy hegy magasodik – mintegy őrizve a települést – melyet a helybéliek Jézuskiáltónak neveznek. A századok óta élő monda szerint a tatárdúlás idején a túlélés reményében ide menekült a lakosság. A megrémült, kétségbeesett emberek Jézust hívták segítségül, és nevét oly nagy erővel kiáltották, hogy a hang hallatára a megijedt tatárok visszafordultak, Keresztúr pedig sértetlen maradt. A megmenekülés emlékére azóta nevezi a nép ezt a hegyet Jézuskiáltónak. A tetőgerincen a hagyomány szerint valaha kápolna is állt – annak helyét a késő utódok hatalmas kereszttel jelölték meg, mely ma is áll. Katustava legendája a jelenlegi városi fürdő és a körülötte elterülő határrész helyén fekvő egykori tóhoz kötődik. Magát a mondát Szabó József szedte rímbe, a Székelykeresztúr című lap 1912. július 12-i számából egy részt közlök: „Húsvét napján történt. Búgtak a harangok, Imára késztető, hívogató hangjok Átrezgett a légen és a falu népe Ünnepi ruhában ment Isten elébe. Isten színe elé, az istenházába, Hogy őt dicsőítse, áldja imádsága. Kata asszony csak font, nem figyelt a szóra, A szomszédok hívták, menjen el templomba: »Jöjjön, Kata néni! Jöjjön imádkozni! Aranyszájú papunk oly szépeket beszél, Az embernek szíve megújul, újra kél!« »Nem megyek én, lelkem, hisz annyi a dolgom, Melyikhez is fogjak? Százfelé gondolom!” »Jöjjön, nénémasszony!« »Nem mehetek, szüvem, De miért a templom! Oly nagy az én vétkem, Hogy ha el is megyek, nem hallgat meg Isten. Már minden hiába, bűnös sötét lelkem: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem«… Beharangoztak már, hangzik a zsolozsma, Mint a fehér galamb, égre száll az ima: Feltámadt ma Krisztus, hirdeti az Ige, Hogy minden buzgó szív imádja, dicsérje. Kati néni csak ült. Kezében a rokka. Messziről szállt felé, mintha mese szállna, Örvendező lelkek hálaimádsága: »Feltámadt ma Krisztus! Alle-alleluja!« Csend… s e pillanatban, mint két ölelő kar, Földhullám felszökken és mindent eltakar. Dübörgő robajjal, Mennydörgő szózattal Megroppant az égbolt, S a magas egekből e szózat hallatott: »Dolgozz, de szenteld meg a hetedik napot.« Hol nem sok ideje pergett még a rokka, Kristály forrás bugyog, s lett egy kis tavacska. Nevet adott a nép. Neve: »Katustava«. A kunyhó helyén a tó vize később is bugyborékolt, s innen ered a gyermekmondóka: „Bugy, bugy, Kata!” Gálfalvi Gábor