Hirdetés

Az anyanyelv felbecsülhetetlen ereje

Kiss Előd-Gergely
Becsült olvasási idő: 3 perc

Ezt írd meg, röhögjünk – jegyezte meg szélesen vigyorgó barátom, amikor poharazgatás közben elmeséltem a történetet. Egy másik barátom úgy fogalmazott: „Szerintem ez a mai magyar rendőrös sztorid villanást kíván”. Némi hezitálás után úgy döntöttem: engedek barátaim unszolásának. 
Azt hiszem, későn érő típus vagyok. Abból gondolom, hogy elmúltam negyven, mire elhatároztam, hogy jogosítványt szerzek magamnak. A húszas és harmincas éveimben nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá. Ami attól is lehet, hogy a legtöbbet Kolozsváron éltem, ahol egészen jól működik a tömegközlekedés. Azonkívül Kolozsvárt nem azért nevezték el Kincses Városnak, mert a belvárosi forgalomban autót vezetni annyira vonzó lenne, hogy mindenáron jogsit akarjon szerezni az ember. Bezzeg a kies Székelyföld! Itt mennyire más. A tömegközlekedés mind szervezettségét, mind a szolgáltatások minőségét tekintve katasztrofális. Három vagy akár hat órába is belekerül, amíg az ember eljut Csíkszeredából Székelykeresztúrra. Attól függ, hogy a túlzsúfolt busz idejében megérkezik-e Székelyudvarhelyre ahhoz, hogy elcsípjük a korábban induló vonatot.


Hirdetés


Ez elég is volt ahhoz, hogy túl a negyedik X-en úgy döntsek, hogy ökológiai lábnyom ide vagy oda, de jogosítványt szerzek. Igen ám, de ennyi idősen ez nem annyira egyszerű. Mondjuk, ez nem vonatkozik a vizsga elméleti részére, a diákéveimben megszerzett vizsgarutin elég volt ahhoz, hogy ezzel a részével ne legyen gond. Hanem a gyakorlat…
Ha az ember fia nem autómániás, nem jókedvéből adja a fejét erre a vállalkozásra, hanem mert „muszáj neki”, jó eséllyel előfordulhat, hogy elindulni is fél az autóval. Ezt a félelmet legyőzni nem könnyű. Az autó egy idegen test, egy szörnyeteg, amely brutális gyorsulásra képes. Megszelídíteni egy kicsit olyan, mint régen egy vadló betörése volt a vadnyugaton. Csak a tizedik gyakorlati vizsgára tudtam annyira megbirkózni a feladattal, hogy a vizsgabiztos rendőr megadja az átmenő minősítést. Na kérem, lehet röhögni! Az első kilenc vizsgán összesen hét rendőrrel vizsgáztam, kettővel kétszer is. A rend derék őrei amúgy korrektek voltak, a hétből csak egyikük stílusa volt olyan, amit mi magyar nyelven „tajparasztnak” szoktunk nevezni. Ami közös volt bennük, hogy mind a hét férfi volt, és mind a hét vizsgán románul adták az utasításokat. Ezzel nekem önmagában semmi gondom nem volt, elvégre tökéletesen értem a nyelvet. Hanem a tizedik és egyben utolsó vizsgámon a vizsgabiztos rendőr nő volt, ráadásul magyar. Így értelemszerűen magyarul mondta, hogy hányadik kijáraton kell elhagynom a körforgalmat. Ekkor döbbentem rá az anyanyelv erejére. Önmagában már az nyugtatóan hatott az idegrendszeremre, hogy egy (nyugodt, kiegyensúlyozott) nő volt a vizsgabiztosom. A kulcs azonban az volt, hogy az anyanyelvemen szólt hozzám. Ezzel ugyanis megteremtette azt az otthonosságot, amitől lényegesen könnyebben tudtam a feladatra összpontosítani. Legszívesebben adtam volna neki valamilyen kitüntetést. Furcsának tűnhet, de igaz: jogosítványt kellett szereznem ahhoz, hogy a bőrömön érezzem az anyanyelv felbecsülhetetlen erejét.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!