kevés felhő
tiszta égbolt
Az agresszív magatartás
Ha már olyan sokat – egyesek szerint mégsem eleget – foglalkoztam a nők elleni erőszakkal, most hadd vizsgáljam meg úgy általában a támadó viselkedést. Ezt azonban nem tehetem csak magára, hisz embernél, állatnál ez szorosan együttjár a félelemmel.
Tudjuk – bármennyire is igyekeznek másként beállítani egyes divatos elképzelések –, hogy mindkettő, a félelem és a védekező agresszió is kódolt magatartások. A félelem az, ami – többek között – az ön(lét)fenntartásunkat lehetővé teszi. A veszélyérzetünk biológiai-pszichológiai örökség. És véd. Véd attól, vagy legalább próbálja megakadályozni, hogy a mélybe zuhanjunk, hogy fejjel menjünk a falnak, hogy egymagunkban szembeszálljunk egy kétlábú farkascsordával. Mert részben a pszichés ellensúlyozására hozzuk magunkkal a konformizmust. Persze, az már egy másik nagy, az embernél eléggé nem tanulmányozott, ennek ellenére létező kérdés, hogy ösztönös viselkedéseinkből melyik hogyan marad meg a szocializálódás folyamán, illetve melyik hogyan és mikor írja felül a másikat.
Vészhelyzetben – azaz, amikor félelmet kelt valaki vagy valami – kétféle ösztönös reakciómodunk van: vagy elmenekülünk, vagy szembeszállunk az ellenséggel. Ezt nevezték a lélektanban, amikor még foglalkoztak a magatartáskutatással, az „üss vagy fuss” válaszviselkedésnek. A veszély közeledtével vagy elszaladunk, eloldalgunk, elbújunk, vagy (vérmérsékletünktől és a helyzetfelmérésünk eredményeképp) felvesszük a harcot az ellenséggel, ez lévén a védekező támadás. Innen eredeztethető „a legjobb védekezés a támadás” kétségbevonhatatlan, mert biológiai, igazsága.
Ám amíg az állatvilágban eléggé szépen kódolt mindaz, ami félelmet válthat ki, az ember esetében a társadalmi lét ezt rettentően elbonyolította. De ki nem ölte. Mint ahogyan a genetikai adottságainkat egyetlen területen sem változtatta meg semmilyen sajátos társadalmi körülmény, divat, vagy ideológia, legfeljebb igyekszik és egy kis erőfeszítéssel képes is azokat – különösen, ha igen korán elkezdi – felülírni, átfesteni, megtorpedózni. Ez történik a félelem és az agresszió esetén is. Ösztönösen félünk például a mélységtől, az ismeretlentől, az erős hangoktól és sok egyébtől. De attól általában megtanulunk átmenni a nagy mélységek felett vezető hidakon, kimenni a sötétbe, megismerni az elképzelhetetlen újat, elviselni a dörgést, egyenesen szeretni a fülsiketítő „zenét” és sok egyebet. Mindezt elsősorban a nevelés, meg az önnevelés teszi, de különös módon ösztönök is segítenek benne. (Folytatjuk)
Albert Ildikó
