[bs-quote style="style-19" align="right" author_name="Sarány István" author_job="Főszerkesztő" author_avatar="https://hargitanepe.eu/wp-content/uploads/2015/07/sarany_istvan_szerzofoto1.jpg"][/bs-quote]

Ugyanaz az érzésem támadt a hét végi sepsiszentgyörgyi Szent György-napokon, mint a szeredai városnapokon vagy a pünkösdszombati csíksomlyói búcsúhoz tapadt vásári forgatagban: kereskedőink, termelőink az alatt a 2-3 nap alatt akarják megkeresni az egész évi jövedelmüket. Majdnem minden olyan rettenetesen drága volt, hogy az ember háromszor is meggondolta, hogy mit vegyen vásárfiát, mit és mennyit egyen a lacikonyhák valamelyikében, s esetleg futja-e még az egyéb kiadások mellett egy pohár sörre a rekkenő melegben. A vásári árakat ha összehasonlítjuk a más vidékeken szervezett tömegrendezvényeken alkalmazott árakkal, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mifelénk nagyobb a kereslet, nagyobb a vásárlóerő, így a piaci törvényeknek engedelmeskedve az árak is addig kúsznak felfelé, ameddig van aki azt kifizesse. Ha a keresetekre, nyugdíjakra vonatkozó statisztikákat böngésszük, akkor ennek éppen az ellenkezője derül ki: a székelyföldi bérek a legalacsonyabbak között vannak. Ezeket összevetve szomorúan nyugtázhatjuk, hogy mi vagyunk a legszerencsétlenebb és legbalekebb őshonos kisebbségi népcsoport, mert bár nekünk van a legkevesebb pénzünk, mi vásárolunk a legdrágábban. S akik minket megbőrölnek, azok általában közülünk kerülnek ki. Pedig a szentgyörgyi vásárban minden volt, ami szem-szájnak ingere, bóvlit, tucatárut nem lehetett látni, a térség kézművesei azonban nagyon sok hagyományos és sok korszerű-újszerű termékkel rukkoltak ki. Csakhogy a potenciális vevő úgy járt-kelt a standok között, mint a múzeumban: mindent a szemnek, semmit a kéznek. S itt is érvényes volt az a megállapítás, hogy a Székelyföldre látogató turista olyan, mint a székely szarvasmarha: sokat sétál és keveset tejel. Tejelne többet is szegény vásárlátogató, de ahol nincs, onnan a Fennvaló sem tud elvenni… Vásári-lacikonyhai csalódásomat enyhítendő körülnéztem a színpadok háza táján is. Az ismert nevek csábítóak voltak, a nagyon régen ismert nevek hallatán pedig felkaptam a fejem: ezek még élnek?! Mi az hogy élnek?! Még zenélnek is… Ifjúkorom legendás kolozsvári együttesének koncertje ment éppen a főszínpadon, s bár a dallamok egy része ismert volt, a színpadon megöregedett, megtört, lendületből, de lélek nélkül muzsikáló öregemberek produkálták magukat. Az évek során megszerzett rutin mozgatta őket, de produkciójukban nem éreztem a lelkesedést. S bár a nem túl népes közönség látszólag jól szórakozott, csalódottan kerestem másik szórakozási lehetőséget. Másnap népzenéből táplálkozó, ihletődő muzsikát játszó banda koncertjére tévedtem: a jó hangszeresek nagy erőbedobással és lelkesedéssel pótolták a műfaj szűk korlátaiból adódó hiányosságokat. Koncertjük meggyőzött, hogy a népzene késztermék, nem alapanyag, azt nem lehet javítani, csak elrontani. Még szerencse, hogy ott volt a sok jó barát, kedves ismerős, akikkel az együtt töltött idő megérte az utazás fáradalmait, a vásáron megtapasztalt „mindent aranyárban mérnek”-érzést és a koncertek okozta bosszúságot is.

Sarány István