erős felhőzet
Anyanyelv
Az Aranyosmentén, a Kisküküllőmentén és Biharban rövidre fogják a magyar nyelvet. Elég belőle néhány perc naponta. Ha több van belőle, már sért. Sérti azokat, akik nem értik. Sérti azokat is, kiknek hites társuk magyar anyanyelvű. Ugyan szeretik házastársukat, halálig tartó hűséget esküdtek neki. De nem tanulják meg a szeretett személy, az egyetlen házastárs anyanyelvét, s így nem csoda, ha sértve érzik magukat, amikor a szeretett személy az anyanyelvén szólal meg. Arról ne is beszéljünk, hogy mennyire sértve érzi magát az egész házastárs utáni szerzett rokonság.
Megtanulni annak az embernek az anyanyelvét, aki életemnek társa, vajon kell-e? Vagy nem kell, hisz ő is olyan akar lenni, mint én, a többséghez tartozó?
Kihez akarok tartozni? Lehet-e ezt a kérdést észszerűen megválaszolni, vagy a valakihez tartozás, odakapcsolódás, szép nevén a szerelem, ösztönszerű történet, és nem én döntöm el, hogy kibe leszek szerelmes és kinek leszek élete párja?! Én választom-e a páromat? Én döntöm-e el, hogy ki lesz házastársam? Én döntöm-e el, hogy hátralevő életemben magyarul fogok-e beszélni vagy egy idegen nyelven? Én döntöm-e el, hogy gyermekem milyen nyelven szólal meg?
Ha jól belegondolok, kislánykoromban én is ábrándoztam arról, hogy majd feleségül fog kérni engem az apacs törzsfőnök bátor fia, vagy a német gróf sok nyelven beszélő úrficskája, vagy egy indiai maharadzsa csillogó tekintetű elsőszülött fia. Valami különleges zamatot adott az ábrándnak, hogy ezek az egzotikus emberkék majd milyen szépen fogják törni a magyar nyelvet, s hogy én is milyen elbűvölően fogok trillázni apacsul, németül, avagy hindiül.
Persze az is átfutott regéket szerető lelkemen, hogy mi lesz, ha elrabolnak, az új Hunorok és Magorok, vagy éppen az új janicsárok?! Azok biztos nem fogják megtanulni az én szép anyanyelvemet.
Az anyanyelv a lélek íze, zamata. Kimondod a szavakat, s érzed, hogy általuk kifejezted egész lényedet, általuk megérintetted a mindenséget.
Vajon azok, akik könnyedén hagyják el anyanyelvüket, álmukban magyarul beszélnek-e? S amikor megébrednek, elszorítja-e torkukat a megcsalt, elhagyott, megvetett édes anyanyelv nyüszítő kérdése: miért hagytál el engemet?
Nekem fáj, hogy sok magyar nem beszél magyarul úgymond jóérzésből, nehogy azok, akik nem értik, megsértődjenek. Nekem fáj, hogy nincs sem bátorságunk, sem türelmünk megértetni román embertársainkkal azt, hogy anyanyelvünk nem felcserélhető.
Irtózom azoktól a szülői okoskodásoktól, hogy járjon a gyermek román iskolába, hogy tudjon érvényesülni. Mintha azt javasolnánk, hogy lopjuk meg őt már gyermekkorában, lopjuk el az öntudatát, ne engedjük, hogy megtanuljon néhány magyar népdalt, ne adj’ isten néhány magyar verset. Isten nekünk adta őt, magyar családba, vagy félig magyar családba, de mi adjuk őt örökbe, adjunk neki más nyelvet, más kultúrát, hogy érvényesüljön.
Mi az, hogy érvényesülni? Nem azért nevelünk gyermekeket, hogy boldogok legyenek és velük együtt mi is azok legyünk?
Az egymás mellett élő különböző nemzetiségeket és az általuk beszélt nyelveket úgy képzelem el, mint a különböző egymás mellett élő virágokat és azoknak illatát. Milyen édes az akácillat, milyen mámorító a rózsa illata, milyen üde a Margit-szegfű illata, milyen érzéki a bodza illata, milyen csiklandós a királyliliom illata!
Miért irtanánk ki bármelyiket is? És van-e közöttük egy is, aki azt szeretné, hogy saját illata örökre meghaljon, s helyette a mellette élő virág illatát kapja?
Székely Kinga-Réka unitárius lelkész
.jpg)
