Csatószegi Györffy Simon asztalosmester régi betege volt Teri bábának. Első találkozásuk előtt hátát, hasát, combjait vérpiros kiütések borították. Nem enyhítette semmi a viszkető, levező, apró gennyhólyagos sebek fájdalmát. Amikor hírét vette az udvarhelyi bábának, akiről az járta, hogy „mindent meggyógyít”, felkereste. Meglátva az alsógatyára vetkőzött Simon testét, az asszony ennyit mondott: „Ilyen sok izzagot nem láttam még egy emberen. Öltözz fel és várj odakint!” Teri bába a tűzhelyen folyékonyra olvasztott egy tál juhfaggyút, majd farkasalmalevet öntött hozzá. Addig keverte, míg nem sercegett. Levette az edényt a tűzről. Hűlni hagyta, míg a zsiradék megkeményedett. „Kend be ezzel a sebeidet. Ideig-óráig használ. Ez nem fog meggyógyítani, mert a bajod nem gyógyítható. Amikor elfogy, akkor megint adok.” Hatott a kenőcs, enyhítette a fájdalmat. Györffy Simon minden évben kétszer átjött a Hargitán, Udvarhelyre, Teri bábához kenőcsért. 1719-ben csak egyszer tette meg ezt az utat, Szent András havának utolsó napján, nagy hóhullásban. Egész testét megint csúnya sebek borították. „Netalántán elkapott a nagy ragály és még ide mertél jönni!” – kiáltott dühösen az asszony. „Nem, a dögvész odébbállt. Két hónapja nem halt meg senki. Alig maradtunk élve egy páran a faluban. Mind a három kicsi fiunk odalett. Az asszonyom teljesen megháborodott. Egész nap csak ül egy helyben, sír, nem csinál semmit.” Hallgattak. A férfi felöltözött, a bába megfőzte a kenőcsöt, majd száraz disznóhólyagba csomagolta. Szó nélkül adta át, vigyázva arra, hogy még véletlenül se érjen a férfihoz. Györffy Simon kilépett az ajtón, tett néhány tétova lépést a hóhullásban, majd visszafordult. „Ángyom, maga sok mindenkit ismer. Ha tud árva gyermekről, akkor azt örökbe vennénk. Ejsze, az újszülött poronty volna a legjobb. Hátha az asszony is megnyugszik. Azt hinné, hogy most szülte.” Teri bába sokáig nézte a férfit. „Isten veled, Simon! Ha kerül valami, akkor üzenek. Isten veled!” Majd csendesen becsukta az ajtót. Kajántói Bálint Rebeka 1719 karácsony havának hetedik napján érkezett Udvarhelyre. Két átalvetőjét leemelte a szánról és a Szent Anna-kápolna romos falaira tette. Körülnézett. Kihalt volt a város főtere. Az apró házak ablakaiból fény szűrődött ki, a kéményekből pedig szabályos füstcsíkok szálltak nyílegyenesen fel a hideg légbe. Most volt először Udvarhelyen. Húgát, Annát kereste, akiről évek óta nem hallott semmit. Annyit tudott róla, hogy annak a Fábián Zsigmondnak a felesége, aki az udvarhelyi csizmadiák atyamestere. Fázósan fejére húzta vastag gyapjú vállkendőjét és várt. Már sötét este volt, amikor a református templom kerítése mellett feltűnt két alak. A Felső-piactér irányából jöttek. [caption id="attachment_30895" align="aligncenter" width="620"] Xantus Géza: Apokalipszis IV.[/caption] Kajántói Bálint Anna egy kolozsvári nagyvásárban ismerte meg Fábián Zsigmondot, aki csizmákat árult. Első pillantásra érezték, hogy egymásnak teremtette őket az Isten. „Fel mersz-e ülni egy ilyen ördögszekérre, mint amilyen én vagyok?” – kérdezte halkan, félig viccesen, félig komolyan, de izgatott hangon Fábián Zsigmond. „Fel hát, egy próbát megér!” – válaszolt nevetve Kajántói Bálint Anna. Megszorította a legény jobb kezét, majd melléállt. Még abban az évben összeházasodtak. A következő esztendőben megszületett Anna lányuk, Kisó, majd nem sokkal ezután Fábián Zsigmond az udvarhelyi csizmadiák atyamestere lett. Kajántói Bálint Anna boldog házasságban élt férjével, de nem találta helyét. A Fábián család egyik leggazdagabbnak számított a városban. Mindenki ismerte, tisztelte és becsülte őket, ám ennek ellenére Anna idegennek érezte magát. Soha nem fogadták be maguk közé az udvarhelyiek. Ő volt az atyamester felesége. Sem több, sem kevesebb. 15 év elteltével is jövevénynek számított hirtelen bekövetkezett haláláig. Édesanyja elvesztése után a 14 éves, lenhajú, sovány és magas Kisó lett a ház asszonya. Özvegységének harmadik esztendejében Fábián Zsigmond újranősült. Feleségül vette özvegy Kapusi Margitot, aki ki nem állhatta Kisót. Ott ártott vagy tett keresztbe a lánynak, ahol csak tudott. Átvette a háztartás irányítását. Két szolga, több inas félve leste szavait és hajtotta végre minden parancsát. Kapusi Margit mindent elkövetett, hogy gyermeket szüljön Fábián Zsigmondnak, de nem sikerült. Ezért az évek során Kisó iránt érzett, irigységgel párosuló féltékenysége gyűlöletté változott. Fábián Zsigmond hamar észrevette, hogy nem talál a szó lánya és új felesége között. Mindkettőt szerette, de nem merte egyiknek sem a pártját fogni. Menekült otthonról. Kora reggeltől késő estig dolgozott műhelyében azért, hogy minél kevesebb időt töltsön körükben. Véletlenül, karácsony hava hetedik napjának estéjén együtt vacsoráztak. A meleg szobában némán, sietve ettek. Hamar véget akartak vetni a kínos együttlétnek. Halkan kopogott valaki a bejárati ajtón. Mindhárman mozdulatlanná merevedtek és kérdően keresték egymás tekintetét: „Vajon ki lehet?” Fábián Zsigmond fejével némán biccentett lányának, hogy menjen, nyisson ajtót. Kisó, amikor ajtót nyitott és a halvány fényben meglátta Kajántói Bálint Rebekát, felkiáltott: „Édesanyám?!” Az asszony pedig a lányban Anna húgát vélte látni és könnyes szemmel átölelve egyre csak azt hajtogatta: „Kisó, Kisó, szívem gyökere! Én vagyok Rebi, a nénéd!” Kisó új terítéket tett az asztalra, a vendég megvacsorázott. Sokat beszélgettek. Kajántói Bálint Rebeka csak ekkor tudta meg, hogy Anna húga meghalt. Nem sírt, nem jajveszékelt a hírre, csak annyit mondott: „Szegény, akkor Ő már örökre elpihent.” Fábián Zsigmond törte meg a csendet, arra kérve a vendéget, hogy meséljen magáról és Kolozsvárról. Rebeka mesélt. Szomjasan itták minden szavát, kíváncsian rákérdeztek a legapróbb részletekre is. Az atyamester örvendett sógorasszonyának. Olyan érzés járta át, amit Anna halála óta nem érzett. Gyakran révedt tekintete a gyertya fényébe és rövid ideig gyöngéd melegség, nyugalom, biztonság lett úrrá rajta. Könnyeket csaltak szemeire a régi idők emlékei. Margit érces, dühös hangja vetett véget álmodozásának. Új felesége a konyhába hívta. „Mit akar maga ettől a perszónától? Mintha megigézte volna, úgy bámul rá. Ismerem az ilyen fajtát! Nem hiába bábaasszony. Azok minden praktikát ismernek.” Fábián Zsigmond csak állt némán és hallgatta Margit pattogó szavait. „Itt nálunk nem maradhat. Vagy ő megy el, vagy én. Két asszonynak a házban nincs helye!” Csendesen, szinte félszegen ült vissza az asztal mellé az atyamester és hallgatta tovább sógorasszonyát. Éjfélkor felállt, majd lesütött tekintettel így szólt Rebekához: „Most lefekszünk. Ma éjjel itt aludhatsz, de holnap már nem. Kisó elvezet Terihez, a bábaasszonyhoz. Nála addig maradhatsz, ameddig csak akarsz. Mondd azt, hogy én küldtelek. Jól meg fogjátok érteni egymást.” Rebeka óvatosan, de határozottan Fábián Zsigmond vállára tette a kezét. „Ne búsuljon, sógor. Mindent látok. Amit nem, azt megérzem. Maga rendes ember. Köszönöm, hogy gondját viselte szegény Annának. Hanem aztán Kisóra vigyázzon, mint a szeme fényére, mert húgom után csak Ő maradt nekem. Magának szintúgy!” Másnap reggel csikorgó hidegben, szikrázó napsütésben Kisó elkísérte Rebekát Teri bábához. Miután elhagyták a várost, a Varga-patak partján hamar felbukkant egy egyedülálló ház. Kisó megállt. „Én tovább nem megyek. Még meglát valaki és rosszra gondol.” Elbúcsúztak. Szúrós zöld szemeivel Teri bába némán és sokáig nézte az ajtóban álló asszonyt. „Gyere be, mert kimegy a meleg!” Rebeka egy nagy szobába lépett be. Szegényes bútorzata ellenére minden tiszta volt és rendezett. A gerendákba vert szegekről csokrokba szedett szárított növények lógtak alá. Zsálya-, menta- és fenyőillat keveréke töltötte be a helyiséget. „Kajántói Bálint Rebeka vagyok. Fábián Zsigmond, az atyamester küldött ide azzal, hogy itt ellehetek.” Teri bába arcán halvány mosoly suhant át az „atyamester” szó hallatán. „Ha szegény Annának vagy a nővére, akkor te is bába vagy, mint én. Mesélt rólad, amikor Kisót a világra segítettem. Aztán hol van az a Kajántó?” „Kolozsvár mellett. Igen, én is bába volnék.” Sokáig méregette egymást némán a két asszony, majd Teri bába megszólalt: „Jobbra, abba a kicsi kamarába bútorozz be. Ott ellehetsz.” [caption id="attachment_30896" align="aligncenter" width="620"] Xantus Géza: Apokalipszis IX.[/caption] Rebeka hamar megszokta a házirendet. Segített mindenben. Ha szüléshez vagy beteghez hívták az udvarhelyi bábát, Rebeka mindig meleg házzal és kész étellel várta. Ha házhoz jött vagy hozták a beteget, akkor a háttérből, csendben figyelte, hogy hogyan gyógyít. E csendes, visszafogott viselkedés láttán az udvarhelyi bábaasszony bizalmába fogadta Rebekát. Néhány hónap múlva már beszámolt minden esetről és gyakran kikérte Rebeka véleményét. Nemsokára a kolozsvári bába is kezelte azokat a betegeket, akik házhoz jöttek. Gyorsan terjedt a híre a két bábaasszonynak, akik nemcsak női bajokat, hanem mindenféle más nyavalyákat is meg tudtak gyógyítani. A hosszú idő alatt kialakult egymás iránti bizalomnak és egyetértésnek hála, a két asszony egyre több beteget látott el, gyógyított meg. Voltak napok, amikor reggeltől estig adták a betegek egymás kezébe a kilincset, és voltak éjjelek, amikor két-három alkalommal is menniük kellett vajúdó asszonyokhoz. Teljes egyetértésben megosztották egymás között a mindennapi munkát. Már nemcsak Udvarhelyről, hanem a környék falvaiból is sokan felkeresték. Főleg kedden, hetivásár napján állt sok szekér a Varga-patak melletti ház udvarán. Martonosi Kis Mihály bal sarkára akkora dudor nőtt, mint egy galambtojás. Minden megtett lépésnél éles fájdalom hasított bele a lábába. Szerencséjére alig járt gyalog, mert fogatos volt, de szinte ordított a gyötrelemtől, amikor fel- vagy leszállt a szekérről. Egy fájdalmaktól gyötört, át nem aludt éjszaka után felkereste Teri bábát. Az asszony háromlábú fejőszékre ültette le a beteget az udvaron. Martonosi Kis Mihály letekerte a kapcát bal lábáról. „Ez fáj né!” – mutatott mocskos, bűzös lábfejére. „Az aprószentek rázzák meg a lelkedet, te Mihály! Azonnal állj bele a patakba és mosd meg mind a két lábadat! Te szerencsétlen!” Lábmosás után a férfi visszaült a fejőszékre és mindkét lábát kinyújtotta. Az asszony megtapogatta, megnyomogatta a dudort, a sarkat, a lábfejet, mialatt Kis Mihály fel-feljajdult a fájdalomtól. Teri bába nem tudta, mitévő legyen. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva tétovázott kihívni Rebekát. „Erre a bajra én nem tudok gyógyírt. Ha kihívom Rebit és ő meggyógyítja, akkor híre megy, hogy ő jobb, mint én. Amilyen lepcses szájú ez a Kis Mihály, mindenki tudni fogja, hogy nem én, hanem Rebeka gyógyította meg. Már így is hallottam olyan hangokat, hogy a kolozsvári bába jobban érti a dolgát, mint az udvarhelyi, de ez szerintem bolondság, mert én vagyok az idősebb.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörték az udvarhelyi bábaasszonyt. „Na, mondjon valamit, mert fázik a lábam!” – morogott magában Martonosi Kis Mihály. Erre Teri bába hirtelen a ház felé fordult és hangosan, szinte kiabálva kihívta Rebekát. A kolozsvári bába, miután megtapogatta a férfi bal sarkát, felállt és így szólt: „Jó nagy sarkantyú! Holnap jöjjön vissza kend. Addig keverek egy kencét.” Martonosi Kis Mihály segélykérően és egyben hálásan nézett az asszonyra. Teri bába hangos és szigorú hangjától megrebbent. „Adok egy ollót és vágd le a lábujjaidon a körmeidet, te Mihály! Nem is körmök azok, hanem karmok, mert már mindenik visszakunkorodott.” „Nem kell nekem olló, nem vagyok én fehérnép! Csak bicskával vágom én azokat!”– szólt vissza önérzetesen a fogatos. Elővette zsebéből fanyelű bicskáját, kinyitotta, aztán ráérősen, nagyokat nyögve előre hajolt. Gyakorlott kanyarintásokkal levágta körmeit, majd köszönés nélkül elment. Rebeka két szelet vastag szalonnát vágott apróra, amit kis cseréptálba tett. Ráütött egy nyers tojást, és erős fokhagymás ecetet öntött rá. Összekeverte, majd betette egy sötét sarokba. Reggelre a keverék vastag, túrószerű, fokhagyma szagú kenőccsé sűrűsödött. Martonosi Kis Mihály délben érkezett meg. Jajgatva, nyögve leszállt a szekérről és átvette a kenőcsöt. „Este, meleg vízben mosson lábat. Áztassa, ameddig tudja. Aztán kenjen rá ebből a kenőcsből a dudorra. Tiszta rongyot tekerjen rá, majd reggel vegye le. Minden este kenje, ameddig a kenőcs tart.” Rebeka halkan, ellentmondást nem tűrő, szigorú hangon beszélt és mélyen a kocsis szemeibe nézett. „Ha meggyógyít, hozok egy szekér tűzifát!” – válaszolt Martonosi Kis Mihály. Nyögve, jajgatva felkapaszkodott a szekérre és elhajtott. Teri bába, aki szem- és fültanúja volt a történteknek, megvetően csak ennyit mondott: „Na, ezt is csak akkor látom majd, amikor a hátam közepét! Soha nem jön ez vissza! Ha-ha-ha!” Erőltetett nevetéssel megfordult és bement a házba. Rebeka hátán végigfutott a hideg. Kiérzett az asszony gúnyos szavaiból egy olyan irigységgel párosuló féltékenységet, aminek ő volt a célpontja. 723-ban hideg ősz volt, hamar beköszöntött a tél. Egy ködös, szürke, esős nap kora délutánján Martonosi Kis Mihály hozott egy szekér tűzifát, ahogy azt megígérte. Óvatosan szállt le a szekérről, és mint aki tojásokon lépked, furcsa, imbolygó járással az ajtóhoz ment és bekopogott. Rebeka nyitott ajtót, de mögötte két lépéssel Teri bába is kíváncsian nézett az udvaron álló fogatosra. „Meghoztam a tűzifát, ahogy ígértem. Hova rakjam le? Még egy kicsit sajog a sarkam, de ha nem gondolok rá, nem is érzem. Aranyat ért a kenőcs, Rebi asszonyság! Még kéne, ha volna! Áldja meg az Isten még a lépései nyomát is!” „A szín alá hajigáld be Mihály a fát, úgy, hogy az eső ne verje. Aztán eredj utadra!” – szakította félbe gorombán Teri bába Kis Mihályt. A fogatos csak állt némán, megszeppenve az aprón szitáló esőben. Kérdőn nézett Rebekára. „Holnap ilyenkor jöjjön vissza kend. Akkor lesz kenőcs!” – szólalt meg rövid, de kínos csend után a kolozsvári bába, majd becsukta az ajtót. 1724 böjtmás havának hetedik napjának késő estéjén kopogtak a Varga-patak melletti ház ajtaján. Lövétei Mátyás Sára, tenyeres-talpas cselédlány állt az ajtóban. Mindkét kezét védelmezően hegyesen domború nagy hasán tartotta. Sírt. „Terkó néném segítsen! Ha hazamegyek így, apám összevág, mint a vasárnapi laskát. A gazdám megkergetett, még a nyár végén.” „Nemcsak megkergetett, te Sára, de ahogy látom, utol is ért! Mit csináljak én veled? Na jó, gyere, felkísérlek a padlásra. Ott a kémény mellett van egy kamara két ággyal. Az egyik ágyba feküdj le. Hanem aztán nekem napvilág ne mutatkozz. Senki se tudja meg, hogy nálam vagy!” Teri bába egy pokrócot nyomott a leány kezébe. Gyertyát gyújtott, majd felkísérte a padlásra. Azon az éjszakán sokat tanakodott a két bába. „Túl nagyon van már, nem merek hozzányúlni. Te mit tennél?” A kolozsvári bába sokáig hallgatott. Egy darabig mindkét kezének ujjain számolt, aztán csendesen megszólalt: „Ahogy látom, pünkösd havának közepén, végén szülni fog. Amilyen hegyes a hasa, még a végén fiú lesz.” Csendben ültek az asztalra tett gyertya fényénél. „Hiába gőzöljük sziksóval, hiába itatunk vele élesztős petrezselymet, kékköves vizet, anyarozsfőzetet, mert túl nagyon van már. Mi lenne, ha kötelet tekernénk szorosan a csípője köré és azt megvizeznénk, hogy megduzzadjon és szorítsa ki a gyermeket? Az sem jó. Még belépusztul az anyjába. Azt holtan kivenni pedig nem tudjuk.” Hosszú csend után Teri bába így folytatta: „Megtartjuk. Hagyjuk megszületni a gyermeket. Van, aki magához vegye, örökbe és még fizet is!” Hangja nem tűrt ellentmondást. Felállt, egy fahasábot dobott a tűzre és lefeküdt. Három hétig, megszokott rend szerint éltek. Lövétei Mátyás Sára korán reggel és késő este besegített a háztartásba. Nagy ritkán sötétben kijárt a házból is. Egy nap Teri bába kifaggatta anyjáról, apjáról, testvéreiről. Sára megszeppenve válaszolt a feltett kérdésekre és kijelentette, hogy tudtával nem volt félkegyelmű, vagy bolond a családban, sem olyan, aki púposan, sántán vagy más nyomorúsággal született volna. „Testvér testvérrel sem házasodott sem apám, sem anyám oldalán. Apám két unokatestvére házasodott össze nagyon rég, de el kellett költözzenek, mert a falu népe kiutálta Lövétéről.” „Akkor jó. Most menj fel a vackodba. Csak akkor gyere le, ha nagyon muszáj!” Teri bába láthatóan megkönnyebbült. Miután a lány elment, felsóhajtott. „Csak tudnám, mikor fog szülni?” „Pünkösd havának a végén, esetleg egy héttel korábban …” – válaszolt Rebeka halk, de határozott hangon. „Pünkösd vasárnapja előtt egy héttel, az jó lenne!” – mormolta maga elé nézve Teri bába. Kalendáriumot tett az asztalra, majd lapozni kezdte. „Pünkösdvasárnap az idén a hónap harmincadik napján, kedden lesz. Előtte való kedd pedig a hónap huszonharmadik napján. Hétfő egy nappal korábban, a huszonkettedik napon.” Teri bába keze megállt a levegőben. Érezte, hogy soha nem gyűlölt ennyire senkit, mint most a kolozsvári bábaasszonyt. „Honnan tudod te ilyen pontosan?” „Egyszer belenéztem a kalendáriumba. Akkor láttam és azóta emlékszem.” Teri bába erre nem válaszolt. Összecsapta a kalendáriumot, majd kiment a szobából. 1724 böjtmás havának, huszonnyolcadik napjának kora reggelén halkan kopogtak Teri bába házának ajtaján. Rebeka nyitott ajtót. „Kisó lelkem, mi van veled? Kisó! Kisó!” Magához szorította a hangosan zokogó lányt, majd ijedten hátraugrott és vizsgálóan szemügyre vette. Kisó bal vállán átalvetővel, bokáig érő bő, ráncos fekete rokolyában és térdig érő, hosszú ködmönben állt az ajtó előtt. A szorosan kötött fekete kendő alól egy pufók, sápadt arcú Kisó nézett riadtan, segélykérően Rebekára. „Elment, itt hagyott! Azt mondta, hogy feleségül vesz, de nem. Elment, itt hagyott! Tavaly végezte a reformatáknál az iskolát. Ősszel úgy peregrinált, hogy én nem is tudtam róla. Elment, itt hagyott! Úgy hírlik, Szászországba, Göttingába ment. Elment, itt hagyott!” „Sírj, Kisó, sírj! Tudom, hogy így könnyebb! Sírj csak bátran! Nehogy kimondd annak a legénynek a nevét, mert esküszöm, utánamegyek és megfojtom! Sírj, Kisó, sírj!” Rebeka bevezette a zokogó lányt a házba és becsukta az ajtót. Teri bába némán meredt Kisóra, majd megkérdezte: „Apádék tudják, hogy ide jöttél?” „Igen. Azt mondtam, segíteni jövök Rebi ángyomnak gyógyfüvet szedni. Apám asszonya még örvendett is, hogy nem leszek otthon. Erről nem tudnak …” – és jobbjával megsimogatta domború hasát. „Mikor háltatok együtt?” „Még a nyár végén, ősz elején. Azt hiszem…” „Akkor kell szüljön, amikor Sára, egy-két nappal előbb vagy később …” – vette át a szót Rebeka. Teri bába dühében összeszorította ajkait, de nem szólt semmit. „Ezt honnan tudhatja ilyen pontosan? Ez is benne volt a kalendáriumban? Fene egye meg a fajtáját. Itt nálam tovább ne maradjon, mert a végén koldusbotra jutok!” Így dühöngött magában az udvarhelyi bábaasszony, rezzenéstelen arccal meredve Rebekára és Kisóra. „Rebeka, azt meg tudod-e tenni, hogy egyszerre szüljenek?” „Ha lesz ricinusolaj, akkor igen.” Teri bába rövid ideig gondolkodott. „Lesz ricinusolaj. A padláson feküdjön a másik ágyba, Sára mellé.” 1724. pünkösd havának huszadik napján, vasárnap délután Lövétei Mátyás Sárát erős szülési fájdalmak gyötörték. A két bába a lányt karon fogva sétáltatta a padláson. Amikor elfáradtak, Sára a kakasüllőn átdobott kötélbe kapaszkodott. „Szó sem lehet ágyban szülésről, mert mindent összemocskolsz. Itt a kötél és alatta a friss szalma. Addig kapaszkodhatsz a kötélbe, míg meg nem szülöd. Ha úgy érzed, hogy jön a gyermek, csak szólj, mert akkor jövünk és segítünk.” Lövétei Mátyás Sára késő este fiúgyermeket szült. Gyertyafénynél a két bába megmosdatta anyát és gyermekét. „Neve legyen András, mint az édesapámé. Ígérje meg Terkó néném, hogy olyan helyre adja, ahol jó sorsa lesz!” „Jó dolga lesz annak, ne félj te semmit, Sára. Andrásnak olyan dolga lesz, mint egy királyfinak!”, mondta Teri bába és mákonyt itatott a lánnyal. Sára a kimerültségtől és a mákonytól elaludt. „Vele mi lesz? Azt mondtad, hogy egyszerre fognak szülni!”, mutatott Kisóra az udvarhelyi bába. „Vagy tán elszámoltál valamit?”, kérdezte gúnyosan Rebekától. A kolozsvári bába nem válaszolt. Lement a padlásról a konyhába. Egy pohárba négy kanál ricinusolajat és négy kanál pálinkát mért ki. Teletöltötte vízzel, összekeverte, majd megitatta Kisóval. A lánynál hétfő reggel kezdődtek a fájások. Fogai közé fadarabot helyeztek, hogy fájdalmában azt harapja, ne kiáltson. Rebeka egész délelőtt sétáltatta a lányt a padláson és ügyelt arra, hogy Kisó csendben maradjon. Lent a házban Teri bába betegeket fogadott és látott el. Délután Kisó csuklóira tekerte a kötelet és félig lógva, félig állva, szétvetett lábakkal szenvedett. Estefelé, miután a betegek mind elmentek, Teri bába felment a padlásra. „Még mindig semmi?” – kérdezte csúfondárosan Rebekától. Hosszú csend után a kolozsvári bába a kötélbe kapaszkodó Kisó elé térdelt. Felemelte a lány bal lábát és a lábfej belső oldalán a bokacsont alatt hüvelykujjával nyomkodni kezdte, előbb óvatosan, majd egyre keményebben. Egy idő után ezt megismételte a lány jobb lábán is, majd a lábakat váltogatva, hosszú ideig folytatta. Teri bába csendben figyelt. Sötétedéskor gyertyát gyújtott. „Álljon Kisó hátához és tartsa alá a kezeit! Most!” – kiáltotta Rebeka parancsoló hangon. Az udvarhelyi bába megszeppenve engedelmeskedett, majd nemsokára tenyerében érezte a gyermek nedves és meleg fejét. Fábián Anna leánygyermeket szült, aki az Anna nevet kapta. Miután megmosdatták, Teri bába Kisónak is mákonyt adott, aki rögtön elaludt. Késő este a két bába rendbe tette a házat. Csend volt. Teri bába az ablaknál állt és kémlelte a sötét udvart. Mintha várt volna valakit. „Ennyi volt, Kajántói Bálint Rebeka! Most pakolj, mert elmész. Sem nálam, sem a városban tovább nem maradhatsz.” Szigorú, pattogó hangon beszélt, anélkül, hogy megfordult volna, majd folytatta: „Mindjárt jön egy ember Csatószegről. Simon a neve. Asztalosmester. Elviszi a gyermeket, és ha kell neki, akkor a leánykát is. Te is mész velük. Sára és Kisó holnapig alusznak. Ha majd felébrednek, visszamennek, ahonnan jöttek. Mindkét gyermek is kapott pár csepp mákonyt. Az úton csendben lesznek.” Rebeka hallgatott. Sejtette, hogy sokáig nem maradhat Teri bábánál, de arra nem gondolt, hogy ilyen hamar mennie kell. Csendben bepakolt két átalvetőjébe. Kisótól elbúcsúzott. Homlokon csókolta a lányt, aki mélyen aludt, majd leült a szobában egy székre és várt. Csatószegi Györffy Simon éjfélkor érkezett. Amikor meglátta a pólyákba csavart két alvó gyermeket, kérdően az udvarhelyi bábára nézett. „Csak egy gyermekről volt szó, ángyom! Itt kettő van. Fiú- vagy leánykagyermekek ezek?” „Egy fiú és egy leány. Tudom, hogy neked fiú kell, de a leánykát feleannyiért neked adom, ha elviszed magaddal ezt az asszonyt. Rebekának hívják. Ő is bábaasszony.” Simon szeme felcsillant. „Otthon az asszonyom boldog lesz, hogy egy leánykát is viszek, mindig szeretett volna egyet. Rebekát elviszem. Elfér a szekéren. Legalább vigyáz a gyermekekre az úton.” Felültek a szénával félig rakott kóberes szekérre és elindultak a Szarkakő irányába. 1724 Szent Mihály havának ötödik napján Csatószegen egy korondi cserépárus fiatal házaspár egyéjszakás szállást keresett. Templomalja részen, egy takaros ház kapuján kopogtattak. Magas, szikár, középkorú asszony nyitott kaput. „Györffy Simon uram küldött. Azt mondta, ide beállhatunk éjszakára…, ha maga Bálint Rebeka.” „Én vagyok. Nyitom a nagykaput.” Rebeka, miután eljött Udvarhelyről, néhai Györffy Józsefnek, Simon testvérének üresen maradt házába költözött. József és családjának minden tagja meghalt a pestisjárvány alatt. Hamar híre ment, hogy gyógyítóasszony költözött Csatószegre. Nemcsak Szentsimonból, Verebesről, hanem Szentmártonból és Kozmásról is jöttek hozzá betegek. Tisztelték, becsülték, az asszonyok bizalmukba fogadták. Nyugodt volt ő is, mert közel tudta magához Annát, Kisó leányát. Mialatt a férfi kifogta és ellátta a lovakat, felesége vacsorát készített. Be nem állt a szája. Rebeka kíváncsian hallgatta, hogy mi minden történt a korondi házaspárral az eltelt két hét alatt, amióta elindultak otthonról cserepet árulni. Az asszony gyakran a férje felé fordult és megkérdezte: „Igaz-e, András?”, vagy „Úgy volt-e, András?” András pedig unottan igazolta: „Igaz há! Úgy há!” Aztán egy idő után nem válaszolt, mert elaludt. „Ne haragudjon, ángyom, rendes ember ez az András, csak most egy kicsit fáradt.” „Takard be az uradat, nehogy megfázzon!” – szólt Rebeka. Közben beesteledett. A korondi asszony közelebb húzódott Rebekához és szinte suttogva mondta: „Hanem, tudja meg, ángyom, hogy Udvarhelyen olyasmi történt, amit nem is szabadna elmondani, de magának elmondom.” Elhallgatott, majd szétnézett a sötét udvaron, nehogy valaki más is meghallja, amit mondani fog. „Két feslett életű aszszonyember két-két gyermekeiket megölvén, s hogy tejekről meg ne ismertessenek, alattomban kutya kölykeket szoptatván, a széktől elevenen tövis közé való eltemettetésre sententiáztattak, úgy is temettettek el a Kuvaron az akasztófa alatt. Eztet olyan emberektől hallottam, a kik jelen voltak.”* „Ez mikor történt?” – kérdezte Rebeka. „Még a nyáron temették tövisek közé, de pünkösdkor fogták el őket. Együtt voltak a körmenetben. Csecsükből a tej kifolyt, ruhájuk elázott. Mikor észrevették, nagy kiabálás tört ki az emberek között. Jöttek a darabontok és elvitték mind a kettőt. Sokáig vallatták, de egyik sem árulta el, hova ásták el a gyermekeket. Mert gyermekeknek lenniük kellett. Csak akkor van teje az asszonyembernek, ha gyermeket szült. Ezt mindenki tudja.” Rebeka felállt és behívta a korondi asszonyt a házba. „Menjünk be, mert kint hideg kezd lenni.” „Milyen jó itt bent, magánál! Tisztaság van és jó illat a sok burjántól.” Leültek az asztal mellé, és az asszony ott folytatta, ahol az udvaron abbahagyta. „Az egyik szolgálólány volt, a másik egy gazdag iparos leánya. Szentencia után gödröt ásattak a hóhérral a Kuvaron. Száraz fenyőcsapokat hegyeztek, majd hegyeikkel felfelé a gödörbe állították azokat. A hóhér belökte mind a két asszonyt a gödörbe, majd nyakig földdel betemette. Az egyik hamar meghalt, a másik délig szenvedett, majd az is meghalt. Akkor a hóhér a fejüket is betemette földdel. Ezt olyanok mondták, akik ott voltak és végignézték.” Rebeka az asztalra könyökölt és lehajtotta fejét. A korondi asszony folytatta. „Jaj, de ne is beszéljünk ilyen mocsok dolgokról, mert van baj elég másfelé is. Errefelé gyengén veszik a cserepet. Mostanában mindent megdrótoznak, amit lehet. Nem vesznek újat. Alig fogy a portékánk. Udvarhelyen nem szabad áruljunk, mert az ottani fazekasok nem engedik. No de annyi pénzünk azért csak összegyűlt, hogy visszafelé András uramnak vegyünk egy új csizmát, a régi már alig bírja. Nem mehet így neki a télnek, mert még valami baja esik. Drága jó uram, András, mindig Fábián Zsigától vásárolt, mert ő csinálta a legjobb csizmákat a vidéken. Mintha az ember lábára öntötték volna. Idefelé jövet kerestük, hogy szóljunk rá egy párra, amit menet hazafelé megveszünk, de nem találtuk otthon. Kapuja, házának ablakai mind be voltak deszkázva. Mondták a szomszédok, hogy Bálint Zsigát ettől tovafelé ne keressük, mert leánya halála után megtébolyodott, asszonya elhagyta. Egyik csizmadiatársa vette magához. A tanoncokkal együtt lakik. Ott kapott egy priccset, ahol ellehet. Egyszer-egyszer sepreget, de különben csak ül, néz maga elé és nem szól semmit. Csendes bolond lett szegény. Most aztán hazafelé kereshetünk egy új csizmadiát, de nem féltem az én András uramat, mert amilyen ügyes és szemfüles, biztos talál olyan csizmát, amilyen neki kell. Jaj, de most már későre jár. Megyek ki András uramhoz. Lefekszem én is. Aludjon jól maga is!” Rebeka kiengedte a korondi asszonyt és rátolta a reteszt az ajtóra. Kifújta az asztalon égő gyertyát, leült az ágyra és zokogni kezdett. * Szeles János – Szájdel János: Székely-Udvarhely története; IV., befejező közlemény. Erdélyi Múzeum – 1898., 15. évf., 9. sz., 592. old. Veres Péter