Nem merem állítani, csupán feltételezni, hogy aki rövid idő alatt sok pénzt akar megtakarítani, annak Angliában érdemes dolgoznia. Nem sok jót tudok elmondani az országról, de azt mindenképpen, hogy szorgos munkával dől a pénz. És hogy ebből mennyit lehet megtakarítani? Az attól függ, hogy merre hajlunk: pénzt áldozunk magunkra, vagy áldozatot hozunk a több pénzért. Anglia egyebek mellett arra tanít meg, hogy mit jelent mások véleményétől függetlenül élni. Ez itthon szinte lehetetlen a görcsös társadalmi beidegződések miatt. Ugyanakkor arra is megtanít, hogy mások véleménye és ezek a görcsös beidegződések valamilyen szinten biztonságot nyújtanak, és nem hagyják, hogy teljesen hülye legyél. Summa summarum, szerintem Angliát érdemes „kipróbálni”, de csak óvatosan. A végéhez közelgő sorozat e heti része főként azoknak szól, akik belevágnak a kalandba, de nem tudják, hol is kezdjék. Hogyan és hová? Annak idején Finnországba indultunk, és nem is számoltunk azzal, hogy Angliába jutunk. Utólag könnyű, ezért elmondom, miken gondolkodnánk el nagyon alaposan, ha tudatosan oda indulnánk. Az első dolog: kérek-e segítséget munkaközvetítőtől? Angliai ügynökség a munkakeresőtől nem vehet el pénzt, akkor sem, ha a hazai ügynökségek ezt mondják! Vannak ismerőseink, akik nem kevés pénzt befizettek otthon, és az első hónapjaikat azért dolgozzák végig, hogy ez a „befektetés” megtérüljön. A fogadóban, Oxford mellett ilyen emberekkel dolgoztunk. Mi két hét után otthagyhattuk az egész bagázst, de nekik ott kellett maradniuk, mert megtakarított pénzük még nem volt, csak a kölcsönöket törlesztették. A nyelvet én középszinten, a feleségem pedig nagyon jól beszéli, lakáskeresésben, munkakeresésben, utazásban feltaláljuk magunkat, így ezt az opciót kiütném, nem kérném a közvetítő segítségét, mert ha valaki abból él meg, hogy belőled kell hasznot húznia, akkor sok jóra egyébként sem számíthatsz. Viszont ha nem beszélném a nyelvet és nehézséget okozna az utazás, a lakás- és a munkaszerzés, akkor bizony kérném a segítségüket, tudva, hogy néhány hónap alatt megtérül a rászánt összeg, és azután az otthoninál úgyis jóval nagyobb hasznot termelhetek. De a munkaközvetítőt nagyon megválogatnám, például aki azzal hiteget, hogy az angliai „partnerügynökségének” is a te pénzedből kell fizetnie, attól nagyon gyorsan elköszönnék. [caption id="attachment_35575" align="aligncenter" width="300"] Newcastle-ben, Gatesheadben nehéz, de olcsó[/caption] A második kérdés: hova menjek? Ezt firtatva első körben két választási lehetőség van: London vagy vidék. Londonban hamar találhatsz munkát, viszont sokkal drágább az élet. Vidéken nehezebben találsz munkát, elhúzódhat egy-két hónapig, míg elkezd jönni a pénz, viszont olcsóbban élsz. Példaként: Newcastle mellett, Gatesheadben saját lakrészt béreltünk kevesebb pénzért, mint amennyiért a húgomék Londonban béreltek négyszobás lakásban egyetlen szobát, ottani viszonylatban nagyon is előnyös áron! A hetes londoni tömegközlekedési bérlet másfélszereséért Newcastle-ben havi bérletet vásárolhatunk. A minimálbér pedig Londonban és vidéken is ugyanannyi, jelenleg 7,20 fontos órabér. Ezek ismeretében a saját képességeiden gondolkozz el: ha tudsz olyan munkát vállalni, ami nem minimálbéres, akkor megéri neked London. De ha csak kulimunkára vagy jó, mint például a gyümölcsöt csomagoló szerény személyem, akkor neked inkább a vidék való. Anglia egyébként a nagy, üres szövegek országa: ha jól megy a beszéd és jó meggyőzőképességed van, akkor ügyfélszolgálatban, vigéckedésben, termékeladásban sikered lehet. Azért jó, ha tudod, a legtöbben minimálbérrel kezdenek. Megéri vagy sem? És amin a leginkább megéri elgondolkodni: érdemes-e egyedül belevágnom? Erre elég határozott a válaszom: nem. Szerintem nem éri meg egyedül elindulnod, mert nem tudsz sokat megtakarítani, és még a talajt is elveszted a lábad alól. Otthon – ha nem is tudsz félretenni, de – számíthatsz a családodra, a barátaidra, tudsz valamilyen szinten érvényesülni, mert beszéled a nyelvet, van már kapcsolatrendszered. Biztos vagyok benne, hogy a párom nélkül nem indulnék el, mert ismeretlennel nem laknék ugyanabban a szobában, egyedül pedig ugyanannyiért bérelném a szobát, mintha a párommal bérelném. Magamnak is ugyanúgy kell fűtenem, mintha két személyre fűtenék, és a házadót is egyedül fizetném, mert ott bérlőként is nagy valószínűséggel engem terhelne a helyi adó. Ez tabukat döntögető lelkizős téma, de ha van párod, az azért van, mert volt közös kiindulási alapotok. Ha meg nincs, akkor Angliában még nehezebben találsz. Eltelnek a hetek, hónapok, majd évek, feljebb kúszol a ranglétrán, jobb lesz a fizetésed, viszont nehezebben alakítasz ki közösséget, ezért a közösségi életed már a kezdetektől átlopakodik a Facebookra, ahol lájkokkal méred, hogy kinek számítasz még valamit. [caption id="attachment_35576" align="aligncenter" width="300"] ...Londonban könnyű, de drága...[/caption] Mert ha nincs melletted a párod, akivel közös kasszára dolgozol, akkor még inkább vágysz a társasági életre, és a kocsmákra, bulikra is rámegy egy rakás pénz. A vidéki lakásra elmegy havi 300, kaja, pia 150, de ha nem főzöl magadra, akkor 250-re is simán felmehetsz, a vidéki városi tömegközlekedés 150, néhanapján egy kis kikapcsolódás vagy hazautazás újabb 150-be belekerül, és ha nem cigizel, akkor a minimálbéredből megmarad havonta vagy 300–400 fontod. Szép, mert itthon sosem tehetsz félre 1500–2000 lejt. Közben emelik a fizetésed, így nagyjából száz hónap alatt megkeresheted egy itthoni ház árát. De mire az a röpke nyolc év eltelik, már beletaposol a harmincas éveidbe, egyre nehezebben viseled, hogy a huszas éveid mondvacsinált barátok között magánnyal teltek el, közben pedig megfogyatkoznak a lájkok, és hiába olcsó a repülőjegy, egyre nehezebb lesz hazajönni, mert mindenki várja tőled a nagy áttörést, de nagy eredményt nem tudsz felmutatni. Aztán a karjaidba hull egy elvált negyvenes, aki benned látja a menedékét, és akit elfogadsz az élettől, mert ilyen körülmények között egyenlő partnerei lehettek egymásnak. Persze nem veszed el, ő sem vesz el téged, mert felelősséget nem vállalnátok egymásért, ez inkább anyagilag kedvező és arra, hogy az otthoniaknak büszkélkedj, hogy neked továbbra is jó külföldön. Persze most túloztam, ezek nem törvényszerű jelenségek, nem kizárólagos receptek. Csupán megfuttattam, hogy hány olyan ismerősömnek van – az itthoni értékeink szerinti – rendezett családi élete, aki egyedül nekivágott külföldnek és néhány év után nem jött haza. Elsőre senki nem jutott eszembe, aztán felsejlik néhány „fogjuk rá” eset. Konkrétba kapaszkodni Ha hosszú távon az a célod, hogy hazagyere, akkor kitűzött céllal indulj el. Legyen egy bizonyos pénzösszeg, amit össze akarsz gyűjteni, vagy legyen egy konkrét dolog, amire gyűjtesz. Lásd a heti, havi fizetésben a téglát, a cserepet, a kocsikereket, a lovat, a vállalkozásodat! Akarj valami nagyot, mert egyébként nem éri meg kínlódni. A legfontosabb viszont az, hogy boldog légy, a boldogságnak és a boldogulásnak a feltétele pedig az érvényesülés. Ez személyes kérdés, és senkinek nem lehet beleszólása. Sem a szüleidnek – akik igenis tehetnek arról, ha elvágysz itthonról –, sem a papodnak, sem a tanítódnak. De mindannyiuk szavára érdemes odafigyelned, és mérlegelned kell, hogy mi a legfontosabb az adott életszakaszodban. Nagyon nehéz elmenni itthonról, de ha érvényesülsz külföldön, akkor a hazatérés még nehezebb döntés. Leginkább anyagi érvek indítanak el itthonról, és leginkább lelki érvek indítanak vissza, vagy marasztalnak ott. Utóbbi nehezen észlelhető, nehezen beismerhető, lassú, de intenzív folyamat. Megváltoztatja az értékrendedet, és próbára teszi az ítélőképességedet. El kell döntened, hogy mi a legfontosabb számodra, és hiába áltatod magad, nincs is olyan sok időd morfondírozni! Ha sokat halogatod a döntést, a pénzéhség, a sznobság, a be nem ismert sikertelenség, a nagyzolással álcázott kis- vagy középszerűség elszippanthatja fiatalkorodat. Kovács Hont Imre