Azt szokás mondani, hogy „megbecsülik a munkámat, nem úgy, mint otthon”. Ez általában azt jelenti, hogy a minimálbér mellé mosolyt is kapsz, amiért nem kívánatos munkát végzel el, majd országos szinten emelik a minimálbért, ezért a te bevételed is több lesz, illetve rövid időn belül feljebb léphetsz a ranglétrán, mert valamelyik felettesed úgy döntött, hogy lelép, mielőtt belebolondul a munkába. [caption id="attachment_35185" align="aligncenter" width="1242"] Gyümölcscsomagolás elővigyázatosan. Majdhogynem szó szerint szájbarágós[/caption] A pénz mellett azért is érdemes Angliában dolgozni, mert megtapasztalhatjuk, miképpen tudják elhitetni a főnökök a beosztottjaikkal azt, hogy sokat számít nekik a munkájuk. Mert ehhez tényleg értenek, és a menedzselés szintjén rengeteget tanulhatunk tőlük. Az is igaz, hogy a menedzselés szépen felfújt lufikat jelent, amelyek hamar kipukkadnak, de mivel futószalagon érkeznek az újabb és egyre igénytelenebb munkavállalók, ezek a lufik bármikor újra felfújhatók és tarthatók a következő pukkadásig. Az iroda kulcslyukán keresztül Mielőtt kiájulnánk az angliai munkavállalás gazdag lehetőségeitől, érdemes felismernünk, hogy a munkaerőpiac azért annyira dinamikus, mert a társadalom is az. Ritka, hogy valaki évtizedeken át ugyanabban a munkakörben, sőt ugyanannál a cégnél dolgozzon. Tiszavirág-életű vállalkozások indulnak el és buknak be ott is, Angliában is sok a kiadó üzlethelyiség, a lelakatolt ajtó. A megszűnő munkahelyeket viszont újak pótolják, és a szociális háló a munkaerőpiaccal karöltve gondoskodik arról, hogy a munkájukat elveszítők mihamarabb új állást kapjanak. Mindig van új lehetőség, és mindig van feljebb. Időseket sosem láttam dolgozni, míg itthon szinte a karosszékkel együtt kell eltemetni egy-egy ex-párttagot, annyira ragaszkodik a 40 éve betöltött pozícióhoz. Ezt a dinamikus munkaerő-vándorlást legjobb tudásuk szerint kihasználják a cégvezetők. Bárki pótolható, akkor is, amikor éreztetik veled, hogy te nem vagy az. A jobb eredményt éppen ezzel a szemfényvesztéssel érik el. Bevonják a munkást közvélemény-kutatásokba, bizonyos időközönként „mítingelnek”, „brífingelnek”, vagyis beavatják az „egyszerű parasztot” néhány titokba, számokat mondanak neki, felajánlják, hogy kérdezni lehet – és ő közben el is hiszi, hogy fontos láncszem, mert megtudta, hogy hány tonna citromot vásárolt a cég az elmúlt hónapban. A fizetés nem a kiváló munkáért nő, hanem azért, mert rendszeresen emelik a minimálbért. Persze ebben megjelenik a hatás-visszahatás elve: minél több embert kihasználnak, annál több a bevétel, és ezzel együtt emelkedhet a fizetés, amit még több ember lovagol meg, akiket még jobban ki lehet majd használni. Átvernek, de a munkaadónak beválik és a munkavállaló is jól érzi magát. Ilyen áron pedig jöhetnek a megállapítások: „megbecsülik a munkámat”. Munkahelyről munkahelyre Az én munkámat is „megbecsülték” négy munkakörben is. De ez nem a legelső munkám volt, amikor pincérként dolgoztam. Nem találtam fel magam, a főnökkel rendszeresen veszekedtem, egyetlen dolog motivált: hogy összegyűljön annyi pénz, amennyivel el lehet húzni onnan. Ez a munkahely viszont azért volt jó, mert itt mutatta ki leginkább a foga fehérjét az a brit habitus, ami a brexit óta már nyilvánosan is nagyon érezhető: az idegenek lenézése, a kettős mérce, a pökhendiség. Románokkal dolgoztunk együtt, a feleségem a konyhán, én pedig pincérként. Az angol főszakácson kívül minden angol részmunkaidős volt, viszont több pénzt kerestek, mint mi. Ez csak azért bosszantott, mert Angliában lépten-nyomon az egyenlőséget szajkózzák. Én a saját értékrendszeremmel el tudnám fogadni, ha azt mondanák nekem, hogy bevándorlóként nem kereshetek annyit, mint az őslakos. Szerintem ez igenis rendben lenne. De ha valaki mégis az egyenlőségről papol, akkor ennek megfelelően bérezzen! Innen, a fogadóból a távoli Newcastle-be helyeztük át a rezidenciánkat, egy mosodai állás lehetőségén felbuzdulva. A szépséghiba ott volt, hogy közben a mosoda leégett. Állítólag. Néhány alkalommal bedolgoztam, de égési sérülések nyomait nem láttam az épületen. Itt indiainak dolgoztam indiaiakkal, feketén. Napi néhány óra munkát adott csak, amiből a buszjegyen felül 10 font maradt meg nekem, de ekkor még egyikünknek sem volt munkahelye, tehát nagyon kellett. Szállodáknak ágyneműt, éttermeknek törlőkendőket, a Newcastle Unitednek pedig törölközőket mostunk. Egyszer rám bízták, hogy sepregessek. Annyi mocskot összesepertem, hogy én szégyelltem magam! Jó fejek ezek az indiaiak, de a rendet nem igazán ismerik, és az angoloktól sem tanulhatják el. Mindenesetre, látva, hogy milyen munka folyt, a szállodákkal szemben addig sem létező rajongásom nem tudott megszületni. Közben egy kínai étterembe is be-bejártam mosogatófiúnak. Kellemes meglepetés volt, a kínaiakkal öröm együtt dolgozni. Kedvesek, nem garasosak, hatalmas a munkabírásuk és a munkamoráljuk. Záróra előtt is képesek mosolyogva felvenni a rendelést, míg fent említett pincérkedésem helyszínén zárás előtt egy órával, ha valaki kért egy gombóc fagyit, azt fél perc alatt százszor küldték a pokolba. Két szlovák cigányt leszámítva, csupa kínaival dolgoztam együtt, akik szinte semmit nem beszéltek angolul – leszámítva természetesen a felszolgálókat. Furcsa volt viszont, hogy a konyhán egyáltalán nem ragaszkodtak a tisztasághoz. Esti váltásban nem engedték, hogy az utoljára behozott edényeket elmosogassam, mert az a reggeli váltás dolga. A Sanepid szörnyethalna, ha látná azt a konyhát – és ez egy elit étterem. A kínaiaknál nagyon jól éreztem magam, terveik is voltak velem, de közben rátaláltunk a későbbi végleges munkahelyünkre, és egyébként sem vonzott az, hogy konyhán dolgozzak. A fő bevételünk viszont ezekben a kritikus időkben a szórólapozás volt. Közel két hónapig szinte csak ebből éltünk. Esőben, sárban hordtuk a szórólapokat távoli városokba. Az elején, amíg nem jöttünk rá egy-két fogásra, csak annyi szórólapot tudtunk elszórni, hogy fejenként 6-6 font nyereségünk volt. És nem volt mindennap munka, volt úgy, hogy egy hétig csak otthon ültünk mind a ketten. A szórólapozás alkalmával viszont bejártunk az udvarokra, mert az angol észjárás nem arra való, hogy postaládát szereljen a kapura: a postás vagy a szórólapos elmegy a ház bejárati ajtajáig, és a postanyíláson benyomja a borítékot vagy a lapot. Ennek a munkának ilyen formában nagy hozadéka volt, hogy kicsit beláthattunk, hogyan élnek az angolok. Ijesztő élmény volt: szemét, kutyaürülék, fél gumicsizmák, törött biciklik hányódnak szerte-széjjel az udvarokon. A gazdag negyedeket leszámítva szinte mindenhol ez a hanyagság a módi, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a többség nagyon igénytelenül él. Városon és falvakon is. Életünk munkája Néha még mindig hiányzik, mert felelősség és stressz nélküli munkára annyi pénzt fizettek, amennyit itthon talán sosem fogunk keresni felelősséggel teli munkakörben sem. Gyümölcs­cso­ma­goló gyárban dolgoztunk. Hogy miben? Jogos a kérdés, mert elég hülyeségnek tartom. Mosott, azonnal fogyasztható gyümölcsöket csomagoltunk pohárkákba, zacskókba, amelyeket áruházláncok polcairól vásárolhattak meg a gyümölcsre éhezettek. Almacikkek, szőlőszemek, ananászujjacskák, man­gó­darabkák, dinnyekockák és egyéb furfangos dolgok kerültek dobozkákba kezeink áldott munkája nyomán. Egy teljes ananászt 70 pennyért már meg lehetett vásárolni, gyárilag hántva és szeletekre vágva viszont 2,50 fontba került. És vitték, mint a cukrot! Mert időigényes, pepecsmunka a hámozás és a szeletelés! Nem? Főként lengyelekkel dolgoztunk együtt. A lengyel az a közösség Angliában, amely a dicső szocializmus rendszerszerű nepotizmusát átmenekítette a brit felségterületre. Ennél a cégnél ezért lépéshátrányban voltunk a lengyelekkel szemben, de szerencsénkre a „lengyel, magyar két jó barát”, és ők ezt komolyan is veszik. Sőt nem igazán csípik a többi szlávot – és egyébként nagyon utálják saját magukat is (!) –, ezért más nemzetekhez képest viszont lépéselőnyben voltunk. (S ha már itt tartunk: bizony, egyre nagyobb szégyen román „buletinnel” létezni Nagy-Britanniában. A „jó hírünk” oda is eljutott, egyre népesebb a román tábor, és már hallani olyant, hogy a lengyelek és más közép-európai bevándorlók elveszítik a munkájukat, mert a románok minimálbér alatt is munkát vállalnak. Ez elvileg lehetetlen lenne, mert majdnem minden bankkártyán keresztül működik, de a gyakorlatban megoldják, hogy a „haszonélvezőhöz” visszajusson a feltételhez kötött hálapénz.) Hosszasan tudnék mesélni a gyümölcscsomagolói karrierről, de csak a legfőbb tanulságot osztom meg. A feleségemmel együtt magam is dolgoztam aznap, amikor az országos szakhatóság ellenőrzést tartott nálunk, és felminősítették a gyárat A-kategóriássá. Mi voltunk az etalon, a gyümölcscsomagolás királykategóriájába tartoztunk széles Nagy-Britanniában! Mások is csinálták egyformán jól velünk, de nálunk jobban senki! Szakmailag hatalmas elégtétel lehetne ez számomra, de nem felvágni akarok, csupán közölni, hogy ennek ellenére rendszeresen csomagoltunk el munkavédelmi kesztyűdarabkákat, hajszálakat, bajusz- és szakállszőrt, nyálat, taknyot. Így, ahogy írom! És Angliában a főzés nem tartozik a mindennapos tevékenységek közé, a félkész ételek fogyasztása viszont igen. Ha tehát ott élsz vagy oda készülsz, igenis becsüld meg a házi kolbászt, a kerti zöldséget és gyümölcsöt! Kovács Hont Imre