havazás
borús égbolt
Amit a medvéről tudni kell
A medve nem játék – tartja a székely közmondás. Ezért téves az a felfogás – nemcsak a gyerekek körében, hanem bizony sok felnőtt is vallja –, miszerint a medve valami kedélyes, dörmögő bácsi. A téveszme keletkezésének egyik fő oka az, hogy sokan az idősebbek közül még emlékeznek, hogy a múlt század közepéig a vándorcirkuszok a medvét szekér után kötve, faluról falura járva medvetáncoltatással keresték kenyerüket. De az is téves felfogást alakít ki a gyerekekben, hogy már egész kiskoruktól „Mackó bácsit” kapnak játéknak, de a gyerekújságokban és meséskönyvekben is barátként jelenítik meg a – szerintünk – nagyon veszélyes vadat.
A medvék igazi ismerői másképp vélekednek. Brehm jellemzése szerint a medve ostoba, goromba, bárdolatlan. Ezért jobb csak elméletben kedélyeskedni vele. Nagyon kiszámíthatatlan, nem lehet tudni, mikor milyen hangulatban van, s megtörténik, nem is egyszer, hogy hirtelen az emberre támad.
Medve régen is volt (nem ilyen számban és csak a hegyvidéken), ezt bizonyítja Krementz, aki 29 medvét lőtt, s látott életében 65-öt mások golyójától elesni. De mindegyiket a Kárpátokban lőtték. Krementz ugyanakkor leírja: „A medve támadása többnyire nagyon gyors. Egyik első lábával igyekszik ellenfelét leütni, vagy gyorsan feléje üget, közvetlen közelében hirtelen felágaskodik és első lábaival a földre löki.”
Plinius csak azt említi, hogy néha a medve két lábon is szokott járni.
Gessner elmondja, hogy a medve, ha üldözik, hátulsó lábaira áll, és úgy hadonászik maga körül, hogy nem lehet hozzáférni. Ekkor hirtelen egy ruhadarabot kell hozzádobni, s amíg annak szétszaggatásával van elfoglalva, puskával végezni lehet vele, vagy elmenekülni.
Földi szerint: csatázni két hátulsó lábára áll, első lábaival üti ellenségét.
Régen a medve nemigen szokott támadni, bár megtörtént, hogy favágókat, szénégetőket valósággal belopott, s váratlanul, hirtelen rájuk támadt. Az ilyen támadások ellen az az általánosan ismert „mese” sem véd, hogy az ember földre veti magát, s mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva halottnak tetteti magát. Ezt azzal magyarázzák, hogy a medve nem eszik döghúst. Hát az biztos, ha van jobb is, a medve nem a rosszabbat választja, de ha az éhség hajtja, nem fogja vizsgálgatni, hogy eleven-e vagy nem, aki előtte fekszik. Vannak esetek följegyezve, hogy az elhullott s elásott marhát kikaparta, sőt Brehm említ egy esetet, amint Bakaro szibériai községben a medvét éppen egy friss sír kiásásánál kapták el.
E mendemondát már III. Frigyes császár felhasználja a tőle származó mesében, amelyben a vadászok előre isznak a medve bőrére.
Gessner is elmondja, de megjegyzi, hogy Ammianus Marcellius említ esetet, amikor a medve a földön fekvő embert úgy megette, hogy csak a lábai maradtak meg. Miskolcinak igaza van, aki azt állítja: „A medve válogatás nélkül mindent megeszik, almát, körtét, diót, rákokat, mindenféle húst, sőt még a rohadt dolgokat is, mely gyalázatukra szolgál.”
A vadászemberek körében él a hit, hogy Európában, s így nálunk is a barnamedvének két faja van, egy nagyobb és egy kisebb. Mehely nyomán a következőket mondhatjuk: már Albertus Magnus két fajt különböztet meg: a barna vagy a főmedvét és a fekete vagy kövi medvét. Ugyanígy írnak később Cuvier és Evesmann. Az egyes fajok leírásánál az adott jellemvonások alapján Blasius már 1857-ben megállapította, hogy Európában csak egyetlen medvefaj létezik – a barnamedve. A színárnyalatot csak az életkoruk meg a táplálkozásuk befolyásolhatja. Tudományos neve Ursus arctos Linné.
Ezt az alapos elemzést azért is írtam, mert én is jártam a Hargitát, meg a Hargita alatti dombokat, találkozásom is volt a barna bundással, igaz, többet vadásztam tollal meg notesszel a kezemben, mint fegyverrel, de a fentiek alapján – amit hosszas tanulmányozás után vetettem papírra – felelőtlen az a szülő, aki gyermekeivel együtt a szemeteskukák mellett eteti a barnabundásokat. Mert még egyszer állítom: a medve nem játék!
Gálfalvi Gábor
.jpg)
