Arra vonatkozóan, hogy országunk lakossága éves viszonylatban mennyit költ élelmiszerek megvásárlására, van hivatalos, jobbára megbízható adat: évente több mint 10 milliárd eurót, de hogy mi is kerül a vásárlók, a fogyasztók kosarába, arra vonatkozóan nemigen. Azt nagyjából lehet tudni, hogy az egyik vagy a másik termékféleségből mennyit is vásárolnak úgy átlagosan, mint ahogy azt is, hogy az egyik vagy a másik áruféleségre úgy átlagosan mennyit is költenek. Ennél viszont fontosabb lenne azt tudni, hogy milyen minőségű vagy esetenként milyen összetételű és milyen kalóriaértékű az a termék, például egy szalámiféleség, vagy egy túróféleség. [caption id="attachment_67764" align="aligncenter" width="800"] Sorin Minea: hamut szórna a fejére...[/caption] Nem is olyan régen vihart kavartak azok az értesülések (és esetenként laboratóriumi vizsgálatok is), amelyek szerint a kelet- és közép-európai országokban a nagy áruházláncok által forgalmazott élelmiszeripari termékek (de nem csak) minősége úgymond gyengébb, mint az ugyanazon a márkanéven a fejlett nyugati országokban árusított termékféleségeké. Az Európai Bizottság szintjén is terítékre került ez az ügy, és bizonyos vizsgálódást is útjára indítottak. Lehet, hogy nem megalapozatlanok és nem ok nélküliek a szóban forgó feltételezések, ám valahogy úgy vagyunk ezzel, mint „a mások szemében a szálka meglátásával”. Igen, mert lehet esetleg bírálni egy külföldről behozott élelmiszerféleséget, de megtörténhet, hogy azt „összemérve” egy azonos vagy hasonló hazai gyártmányúval, ez utóbbi fog „alulmaradni”. Ez a feltételezés nem „költői”, hanem a tények ismeretén alapszik: a hazai jogszabályozás igen laza, túlontúl rugalmas és „engedékeny”. Ezt nem mi mondjuk, hanem egyes fogyasztóvédelmi szakemberek, illetve a Termékellenőrzési és Kipróbálási Országos Központ, a LAREX illetékesei is. Ezen intézménynél az év elejétől errefele mintegy 300 terméket vetettek alá laboratóriumi vizsgálatoknak. A hentesáruk esetében olyanra is rábukkantak, amelynek víztartalma 90 százalékos volt és színhúst egyáltalán nem tartalmazott. Ugyanakkor a bevizsgált termékféleségeknek körülbelül egynegyede nem felelt meg a gyártástechnológiai és élelmiszerbiztonsági előírásoknak sem. Volt olyan termék, amelynek címkéjén az szerepelt, hogy az baromfihúsból készült, abban volt is, de nem hús, hanem csirkebőr, csonthártya, szója és bőven különböző adalékanyag. Az a fránya rendelet Bárki okkal kérdezhetné hogyan lehetséges ez, s a laboratóriumi vizsgálatok eredményei nem figyelmeztetnek-e jogszabálysértésekre. Sajnos nemigen, mert amint már arra utaltunk, éppenséggel azoknak az előírásai teszik lehetővé ezt a visszás és szerfelett fura helyzetet. Több mint tizenkét évvel ezelőtt született egy jogszabály, a mezőgazdasági és vidékfejlesztési, az egészségügyi minisztérium, illetve az Országos Fogyasztóvédelmi Szakhatóság, illetve az Országos Állategészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Ügynökség 560/1271/339/210/2006-os közös rendeletéről van szó. Annak mellékleteiben van utalás az adott élelmiszeripari termékek összetételére vonatkozóan. Nos, abban az szerepel, hogy a disznófősajt esetében a megengedett víztartalom maximuma annak 70 százaléka. Ilyenképpen megtörténhet, hogy lesz olyan vállalkozás, amely esetében az általa gyártott disznófősajtnak a víztartalma 68 százalék, és esetleg lesz olyan is, amely disznófősajtja csak 50 százalékban tartalmaz vizet. Mind a kettő a gyártástechnológia tekintetében törvényesen járt el, ugyanakkor az is megtörténhet, hogy a víztartalom-különbség nem is tükröződik annak a disznófősajtnak az árában. Ha netalántán az utóbbi okkal drágább, mint az előbbi, nem biztos, hogy a vásárló tisztában is lehet azzal, hogy mivel magyarázható, és miből is adódik az az árkülönbség. Azt ma már az érintettek is elismerik, hogy nem bizonyult szerencsésnek a szóban forgó rendelet kidolgozása, illetve hatályba léptetése. Így például Sorin Minea, az Élelmiszeripari Patronátusok Föderációjának (FPIA) jelenlegi elnöke elismeri, hogy ő maga is felületesen és meggondolatlanul járt el 2006-ban, amikor is a Romániai Húsegyesület (ARC) egykori elnöki minőségében „áldását adta” arra a fránya rendeletre. A minap azt állította, hogy önkritikát kell gyakorolnia, mert az egykori állami szabványokat helyettesítő előírások tekintetében nem tanúsított kellő ráfigyelést és nem adta tanújelét a szakmai igényességnek. Késő bánat, és most már kár azon rágódni, hogy az ezelőtt 50-60 évvel érvényes állami szabványok (STAS) a minőség tekintetében igényesebbek voltak, s akkor a hústermékek valóban húsból is készültek, jobbára színhúsból. Kiskapúzás Visszatérve Sorin Mineára, aki egyébként az egyik legtekintélyesebb hazai húsipari cég többségi tulajdonosa is: „Az 1990 után a piacon bekövetkezett termékrobbanás sajnálatos módon a diverzitást eredményezte és kevésbé a minőséget… Mindez azért is, mert egy igen engedékeny jogszabályozás működik az Európai Unió egész területén.” Jól emlékezik Sorin Minea, de a magunk részéről arra is emlékezünk például, hogy annak idején nagyságrendileg nagyobb volt a sertésállomány, több színhús állt a rendelkezésre és még nemigen érződött az „élelmiszerkémia” térhódítása. Érdemes utalni arra is, hogy a szóban forgó közös miniszteri rendeletet 2012-ben egy másik révén módosították és egészítették ki, de annak előírásainak gyakorlatba ültetése nem eredményezett érdembeni változásokat. Hallani arról, hogy jelenleg latolgatják egy új jogszabály kidolgozásának lehetőségét, ezzel kapcsolatosan nemigen nyilatkoznak az illetékes hatóságok. Állítólag az Országos Állategészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Ügynökségre hárulna a tervezet kidolgozása. Egyes szakértők szerint a húsiparban például a felhasználható adalékanyagok „választékát” kellene karcsúsítani, a különböző termékféleségek esetében pedig mindenképp növelni azok összetételében a színhús arányát, még akkor is, ha ez utóbbi következménye lenne az árak megemelkedése. Ugyanakkor valamilyen módon meg kellene fékezni a termék megnevezésével, illetve annak módosításával való „játszadozást”. Igen, mert ez amolyan törvényes kiskapuzást is jelenthet. Az anyaországban például, amikor jogszabály révén kötelező módon elrendelték a virsli hústartalmának megemelését, egyes hentesüzemek továbbra is az addigi recept alapján állították elő a szóban forgó terméket, annak megnevezését viszont „átkeresztelték”. ilyenképpen pedig most már van jó minőségű (azaz az eddiginél magasabb hústartalmú) virsli, de ott a polcokon az eddig gyártott is, az eddigi áron, csak azt nem virsli „néven” árusítják. [caption id="attachment_67806" align="aligncenter" width="1000"] Ha a hús nem „háztáji”, a kolbász sem igen lehet „házi”...[/caption] „Fogyókúrán” az állomány Említettük, hogy egykor a hazai sertésállomány (de nem csak) jóval nagyobb volt a jelenleginél. Egy minap nyilvánosságra került tanulmány szerint országunk sertésállománya az utóbbi tíz esztendő során közel egyharmadával csökkent, nevezetesen a 2008-as esztendei 6,2 millióról 4,4 millióra 2017-ben. A tanulmányban utalás van arra is, hogy az állománycsökkenés mindenekelőtt a háztartások számlájára írható, mert a sertéstenyésztésre szakosodott nagy farmokon ez a tendencia nem érződött, nem érződik. Amúgy 2008-tól errefelé évről évre csökkent az állomány, ezzel egyidejűleg viszont szinte folyamatosan növekedett a sertéshús importja. 2008-ban annak értéke 457 millió eurót tett ki (ez volt egyébként a maximális értékszint), azt követően csökkent, el egészen 2011-ig, amikor is annak értéke 259 millió euró volt, de azt követően ismét gyarapodni kezdett, s a múlt esztendőben meghaladta a 350 milliós eurós értéket. Hozzávetőleges számítások szerint a piacra kerülő sertéshúsnak körülbelül 60 százaléka importból származik. A Romániai Sertéshústermelők Egyesületének (APCPR) elnöke, Ioan Ladoși a minap nem véletlenül jegyezte meg, hogy a húsipar nyersanyagának jelentős hányadát az import képezi, egyszersmind sajnálatosnak tartva azt, hogy a vidéki kisvállalkozások is, vagy éppenséggel őstermelők a nagy üzletláncokból, a Profiból vagy a Lidlből vásárolják fel azt a húst, amelyből a különböző vásárokon és más rendezvényeken kínálnak „hagyományos” kolbászt vagy másabb hústermékeket. Megtévesztő ez a megnevezés, ugyanis a hagyományos kolbász alapvető követelménye a helyi tenyésztésű sertés, valamint a helyi termesztésű takarmány az, amellyel felhizlalják azt a jószágot. Ezek szerint az a termék sajnos csak nevében hagyományos… Hecser Zoltán A cikk a Hargita Népe március 26-i számában jelent meg.