Ami nem öl meg, megerősít
Fenekestül forgatta fel éltünket ez a nyamvadt vírus. Tényleg már semmi másról nem tudunk beszélni. Ha a mi szeretve tisztelt államfőnk nem lep meg bennünket egy jókora politikai ámokfutással, halálra untuk volna magunkat. Végre volt alkalmunk jogosan felháborodni a méretes elnöki baromságokon. Olyan jó érzés volt, hogy nekünk van egyértelműen igazunk és ő a nagyon hülye, nem? Én nem szeretem túlzottan az elektronikus zenét, de amikor megláttam a mi Johannisunkat parodizáló remixet, a zseniálisan sátáni basszushangon kiejtett pe-sze-de-vel, kis híján elsírtam magam a nevetéstől.
Szóval egy pillanatig se higgye senki, hogy a fentieket azért írtam, mert keresem a kákán a csomót és mással akarok kötekedni. Magam is pont ugyanúgy először felháborodtam, majd szörnyülködtem, aztán végül nevettem az egész képtelen helyzeten, mint önök közül bárki. Úgy rémlik, már említettem korábban lapunk hasábjain, hogy a világjárvány és a miatta bevezetett szükségállapot egyik járulékos következménye lett, hogy az emberek közti szolidaritás hasonlóvá vált az 1989 előtti időszakban tapasztalható, rendszerellenes bajtársiassághoz. Mert semmi sem tud jobban közösséggé kovácsolni egy csomó saját érdekeit követő embert, mint a közös baj vagy esetenként a közös ellenség. Ahogy mondani szokták: ami nem öl meg, megerősít.
A mi erdélyi (elnézést, kedves partiumiak és bánságiak, de ez egy székelyföldi lap, ezért nem említünk benneteket külön is) magyar közösségünk pedig ráadásként magától az állam első emberétől kapta meg azt a verbális ámokfutást, amitől reflexszerűen zárjuk sorait. Ha ez így megy tovább és egyre több támadás ér bennünket közösségként, akkor még a végén annyira összekovácsolódunk, hogy mindenben egyet fogunk érteni. El tudják ezt képzelni? Pedig ez még veszélyes is lehet, mert a veszekedés, a konfliktus érdekes, na de az egyetértés? Még a végén meghalunk az unalomtól. Márpedig bármi jól jön, ami eltereli a figyelmünket erről a fránya világjárványról.
Erről jut eszembe a Székely Nemzeti Tanács uniós petíciója. Végre ismét egy olyan ügy, ami mellett politikai és világnézettől függetlenül mindnyájan ki tudtunk állni. Szégyenszemre sokáig nem írtam alá, de amikor egyik igen kedves kollégám elküldte nekem a petíció világhálós hivatkozását, akkor nagyon gyorsan korrigáltam addigi vétkes mulasztásomat. Ez úgy másfél hete lehetett, szóval jóval az igazi hajrá kezdete előtt. Azért van valami bosszantó is ebben az aláírásgyűjtésben. Nevezetesen az, hogy egyáltalán szükség van rá. Mármint, hogy egyáltalán bizonyítanunk kell, hogy mi egy közösség vagyunk és nem dől össze a világ, ha legalább a számunkra legfontosabb kérdésekben mi magunk döntünk saját sorsunkról.
Én nem értem a román politikusok berzenkedését sem. Jelenleg ugye három megyének: Marosnak, Kovásznának és Hargitának van magyar vezetése. Ha adminisztrációs szempontból Székelyföld egységes vezetéssel rendelkező régió lenne, akkor már rögtön csak egy regionális önkormányzat maradna magyar kézen a három helyett. Egy kevesebb háromnál, nem? De! Na ugye!
Mindenesetre nagyon várom már a szükségállapot végét, és csak remélni tudom, hogy még azelőtt vége lesz, hogy valamennyien meghülyülünk. Mert a hülyeség is fertőz. Ha az államfő elkapta, akkor mit szóljunk mi?
Kiss Előd-Gergely
