Is-is. Vagy-vagy. E két megközelítési mód több ízben is elhangzott nemrég, a Madarasi-Hargitán rendezett „csúcstalálkozón”, ahol a jelenlévők – azok, akik valamilyen szálon kötődnek a problémához – az 1801 méter magas csúcson felhalmozódott kopjafák és keresztek ügyében próbáltak közös nevezőre jutni, netán fenntartható megoldást találni. A huszonvalahány résztvevő zöme az erősebbik nemet – és persze hivatalát – képviselte, fehércselédek alig voltunk egy páran, azok is főleg újságírók, és két-három szakértő. Egyikük ráadásul „koronatanú” kellett legyen a tárgyaláson, ahol a hegyi tájat lassan teljesen átalakító spontán emlék-, avagy zarándokhely volt a „vádlott” (ugyanis a kedves, maguknak emléket állítani kívánó személyeket, közösségeket nem lehet tárgyalóasztalhoz citálni, meg nem is lenne ildomos. Végül is eljöttek hozzánk, Székelyföldre, s nem elég, hogy felmásztak a csúcsra, még kálváriát is jártak, hátukon cipelve az elhelyezésre váró emléktárgyat. Csak jót akartak. Igaz, nem a hegynek). Szóval, a tájépítész hölgy érezhetett valamit a levegőben, mert beszéde elején elnézést kért, hogy a sok okos férfi előtt, ő, mint nőnemű lény véleményt fog formálni. Aztán éles logikával, összeszedetten, kimondottan szakmai alapon három pontba tömörítve megfogalmazta mondanivalóját, amelynek lényege, hogy ha még annyira trendi is a székely szimbólumok orrba-szájba használata, a hegyen nincs mit keresniük. Ha régebb nem állítottak oda kopjafát – ami egyébként is eredendően temetői dísz –, akkor most sem kéne, mert nem tájba illő, oda nem illő, szóval giccsnek minősül. Az urak tisztességesen meghallgatták a hölgyet, hiszen igazgatók, polgármesterek, tudnak ők viselkedni. Aztán később kiderült, hogy többségük lazán el is engedte a füle mellett a hölgy szakvéleményét. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy ugyanilyen lazasággal siklottak el a hímnemű történészek, környezetvédők, erdészek, sőt az egyik „nemsokára” tulajdonos meglátásai fölött is (a terület egyik része visszaszolgáltatás alatt áll), mondván, jól van minden úgy, ahogy van. Voltak azért a kecskét és a káposztát is megtartani kívánó, kompromisszumra kész urak is fent a hargitai csúcstalálkozón, avagy tárgyaláson. Ők amellett kardoskodtak – elnézést: érveltek –, hogy kerüljenek is le az oda nem illő tárgyak, de maradjanak is meg. Mert nem bűnösek. Inkább felvinnék a Mária utat a hegyre (igaz, hogy ilyen jellegű kegyhely ott sosem volt), csak nehogy már ezt a menő zarándokdolgot sértés érje. Mert fogadja el mindenki, hogy zarándokhellyé, a magyarországi turisták székely szimbólumos gyűjtőpontjává vált a „hegy”, akár tetszik, akár nem. A közvetlen érintettek (a turista-zarándokok pénzéből élő panziósok) és a szakik a vagy-vagy megoldás mellett álltak ki. Mindent vagy semmit. Pontosabban inkább semmit nem szeretnének látni a hegycsúcson, egyszerűen azért, mert az természetes élőhely, maga a „natúra”, s még ráadásul 2000 is, meg úgy önmagában is szép, bár jelen állapotában rehabilitálás után kiált. Nem mellesleg, a törvény is ezt kéri… Érdekes mellékmozzanata a terméketlen találkozónak, hogy a sajtó jelen lévő méltatlan képviselői egy adott ponton bűntudatot érezhettek, ugyanis néhány hozzászóló éppen azt tartotta a legnagyobb bajnak, hogy ott vagyunk, és netán írni is fogunk a témáról. Mint mondták: ezzel felhívjuk nemkívánatos személyek figyelmét is a mi kis zug-zarándokhelyünkre. Miért kell mindenbe beleütnünk az orrunkat-tollunkat? – érződött a félig kimondott ellenszenv a levegőben. Szóval, hiába a törvény, hiába a jól megalapozott szakmai „tanúvallomások” a hegy megtisztítása mellett, hiába a megalapozott érvek a sürgős cselekvés mellett (mert mi lesz, ha más színekben játszó polgártársaink is kedvet kapnak emléket állítani maguknak a székelyek szent hegyének titulált Madarasi-Hargitán?), hiába a nyilvánosság, az érzelmi és haszon jellegű szálakon kívül egyebet nem tartalmazó ellenvélemények, a „csak úgy beszélünk, aztán majd lesz valahogy…” hozzáállás valahogy rányomta a bélyegét a maratoni tárgyalásra, ahol a döntést, avagy ítéletet meghatározatlan időre elnapolták. Ennyire tudunk hatékonyak lenni mi, a saját dolgainkban? Akkor mit várunk a hazai igazságszolgáltatástól, ahol gyakran évekig húzódnak, mondvacsinált okok, ügyvédi cselek miatt az ügyek? Mi lesz, ha majd tényleg a fejünk fölött születik verdiktum? Inkább a pillanatnyi megfelelést választjuk a néha népszerűtlen döntések vállalása helyett? Még akkor is, ha azok indokoltak, s hosszú távú hatásuk pozitív lehet? Ezek a felforgató gondolatok forogtak a fejemben, miközben a hegyről autóztunk lefelé. Mert a szőnyeg-alá-söprés, a fej-homokban-tartása nem fenntartható megoldás – ebben már biztos vagyok. És sajnos abban is egyre inkább, hogy a konstruktív problémamegoldásban, a legjobb közös többszörös megtalálásában, a kulturált, mindenkire egyformán figyelő, konstruktív vitában még valahogy nem sikerült kijárnunk az iskolát… Mindeközben a csúcs végig felhőbe burkolódzott. Távolinak tűnt, akárcsak az egyetértés. Asztalos Ágnes