Álljunk ki magunkért!
Kabátja ujján fehér karszalaggal, zászlóval, de főként elszántsággal, a tenni akarás erejével lépett be tegnap délelőtt a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal ajtaján a Magyar Szülők Szövetségének képviselője. Azért jött, hogy a magyar gyermekek érdekeit képviselje és engedélyt kérjen tüntetésre, amit a román nyelv elemi iskolai oktatásában bevezetett módosítás ellen szervez a szövetség.
Nem kapott engedélyt!
„Nem baj, szereztem engedélyt flashmob szervezésére, mindig van B-lehetőség” – mondja az elszánt édesanya, Csíky Csengele, aki vállalta, hogy mozgósítja és ellenállásra, véleményformálásra ösztönzi a Maros megyei magyar közösséget.
Amikor az önkormányzatnál tett látogatását követően telefonon beszéltem vele, azt még nem tudta, hogy a flashmob (villámcsődület) pontosan hogyan is fog kinézni, hangjában, szavaiban azonban nem éreztem csüggedést, határozott maradt.
A Magyar Szülők Szövetsége Hargita és Kovászna megyében is megmozdulásra, tiltakozó akciók szervezésére hívta a szülőket és mindenkit, akit érdekel a kisebbségi magyarság jövője, a fiatalok sorsa. A szövetség tagjai arra biztatják a magyar közösséget, hogy éljenek törvény adta jogaikkal és tiltakozzanak, szólaljanak meg, nyilvánítsanak véleményt az ügyben. Igen: ha kell vonuljanak az utcára, viseljenek fehér karszalagot, de ne hallgassanak! Ne maradjanak érdektelenek, hiszen a nyomásgyakorlás az egyetlen lehetőség, amivel a kisebbségi közösség hatást válthat ki és megerősítheti akaratát, hogy a kormány vonja vissza a román nyelv oktatására vonatkozó kormányhatározatot. Az ügy tényleg fontos, a helyzet valóban kritikus, a diákok érdekeit, a magyar tanítók érdekeit sérti, ráadásul alkalmazhatatlan.
Hargita megyében mégis csend van!
A szülők szövetsége a székely családokban nem talált képviselőre, partnerre. Ez pedig már a mi bizonyítványunk, a mi lelkiismeretünk kérdése, és igen, a mi érdektelenségünk, közömbösségünk!
Lehet haragudni, várni a megoldást a politikumtól, ujjal mutogatni, hibáztatni a tanügyi szakembereket, a pedagógusokat, a rendszert, az államot, vagy akár dühösen perlekedni otthon a négy fal között, a televízió előtt vagy baráti társaságban, amiért igazságtalanság ért, mert rosszul működik az ország. De ez nem hatékony, nem felvállalt véleménynyilvánítás!
Miért maradunk csendben, miért nem érezzük fontosnak, hogy tegyünk valamit? Képviseljük a saját, a gyermekeink, a közösség érdekét? Miért vagyunk közömbösek? Miért várjuk mástól, hogy megoldja a problémáinkat, aztán amikor nem sikerült neki, ujjal mutogatunk! Szidalmazunk. Haragszunk.
Azt gondolom, hogy nem életrevaló az a közösség, amelyik nem tudja megvédeni magát, nem képes megtartani egységét, kiállni egy ügy mellett, megfontoltan, határozottan és kitartóan képviselni az érdekeit, védeni jogait. Az nem várhat eredményt!
Fájdalmas ezt kimondani, én is tagja vagyok ennek a közösségnek, ebben a csendben azonban nem tudok társ lenni! Megtettem tehát, amiről úgy gondolom, hogy az én feladatom: nem hallgatok!
Pál Bíborka