Nem kellett sokáig téma után kutatnom a mai jegyzethez. Rögtön szembejött velem a hír, hogy az Alkotmánybíróság sajtóértesülések szerint 5–4 arányban úgy döntött: nem alkotmányellenes a trianoni békeszerződés évfordulóját ünnepnappá nyilvánító törvény. Emlékszünk még rá: májusban fogadta el szociáldemokrata javaslatra a parlament az erdélyi magyar közösségbe még egyet alaposan belerúgó törvénytervezetet. Az államfő pedig az Alkotmánybírósághoz küldte a törvényt arra hivatkozva, hogy sérti a hatalmi ágak szétválasztásának alkotmányos elvét, valamint a diszkrimináció tilalmát és a polgárok jogegyenlőségét garantáló előírást.
Persze, ha nagyon szemétkedni szeretnénk, akkor azt kellene írnunk, hogy kizárólag azért cselekedett így a derék államférfi, mert nem az ő pártja állt elő a javaslattal, és emiatt a politikai ellenfelüké lett volna az összes politikai haszon. De mi természetesen nem akarunk nagyon szemétkedni, ezt világosan láthatja bárki abból, hogy a fenti sorokat soha le nem írtuk.
Ha hinni lehet a sajtóértesüléseknek, akkor az alkotmánybírók számára sem volt ez teljesen egyértelmű döntés, a szoros szavazatarány legalábbis erre utal. De tulajdonképpen csak az történt, ami a legtöbbször, ha a közösségünket hátrányosan érintő döntésekről van szó. Ismerjük már jól ezt a forgatókönyvet. Néhány többségi hivatalnokban, politikusban, alkotmánybíróban megszólal a lelkiismeret, de aztán győz a nyers nacionalizmus. Úgy tűnik, ezt most már hivatalosan is alkotmányos erőre emelte a bukaresti hatalom.
Mondhatnánk persze azt is, hogy nincs semmi új a nap alatt. Ennél jobbra nem nagyon számíthatunk most a közeledő választások előtt. Ilyenkor a legtermészetesebb reakciónk az ökölbe szorított kezünkből felnyújtott középső ujj. Ezzel együtt nem biztos, hogy feltétlenül szerencsés, ha zsigerből reagálunk a közösségünket ért újabb sérelemre. Némileg ugyanis árnyalja a képet, hogy a romániai bíróságok hoztak a magyar közösség számára is kedvező döntéseket. Ilyen volt néhány éve a kolozsvári helységnévtábla-per és ilyen volt a tegnapelőtti bírósági ítélet is az Úzvölgye ügyében, amely arra kényszeríti a bákói kormányhivatalt, hogy adják ki valamennyi iratot, amely a birtokukban van, és a katonatemetőre vonatkozik.
Szóval van rá példa, hogy az igazságszolgáltatás valóban ellátja a feladatát és igazságot szolgáltat. Dühönghetünk is persze. Teljes joggal, ez vitathatatlan. De mit érünk el vele azon túl, hogy jól felmegy a vérnyomásunk? Mégis talán akkor járunk el a legbölcsebben, ha mély levegőt veszünk és higgadtan számba vesszük, hogy mi az, amit érdemben tehetünk. Elsőre úgy tűnik: nem sokat. De mégis a fent említett pozitív példák azt mondatják velem, hogy nincs más választásunk, fel kell vennünk a kesztyűt.
Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy belefásultan feltartsuk a kezünket: ide lőjetek! Lehet persze, hogy nem árt, ha egy kevés cinizmust növesztünk magunkban, hogy leperegjenek rólunk a közösségünket ért támadások. Bármilyen megoldást, előrelépést azonban csak úgy érhetünk el, ha hideg fejjel, józanon mérlegelünk, és csak azután cselekszünk. Alkotmányos lett a magyarellenesség? Oda se neki. Ezt is kibírjuk.