Hamarosan a csíkszeredai közönség is megismerheti Albert Ildikó Szókratész védőbeszéde című kötetét. S nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy a kötetet, ugyanis a benne található írásokat sokan olvasták már korunk népszerű információs eszközén, a Facebookon. Többnyire heti rendszerességgel írt és posztolt egy-egy írást, s a visszajelzések azonnal érkeztek. A szerzővel Sarány István beszélgetett. – Mi késztette e kis, olykor egymondatos, máskor pár soros, esetenként pár száz leütés terjedelmű szövegek megírására? – Erre az egyszerű kérdésre ezúttal eléggé bonyolult a válasz. Az első facebookos posztolásom kíváncsiságból történt. Nagyon sokáig egyáltalán nem ismertem ezt a világot, illetve a lehetőségeit. Mikor kb. két évvel ezelőtt elkezdtem rendszeresebben kóstolgatni, nem tűnt különösebben vonzónak. Magam is inkább egy-egy eseményt – utazás, könyvbemutató –, illetve az azokról készült képeket tettem föl. Ám ahogyan gyűltek az ismerősök, és bővült a kitekintésem, egyre jobban foglalkoztatott az a kérdés, hogy vajon mekkora sikere lehet ebben a közegben a gondolatnak. És mivel nemcsak kíváncsi, hanem bizonyos értelemben kísérletező, nem ritkán provokatív ember is vagyok, eldöntöttem, hogy próbálom megtudni a választ, ezért 2014. augusztus 25-én posztoltam az első hétfői gondolatot. Úgy éreztem – hisz akkor csak érzéseim voltak ezzel a világgal kapcsolatban –, hogy ezen a felületen csak röviden, lényegre törően, de föltétlenül szépen kell írni, lehetőleg fontos dolgokról. Mert a semmitmondó posztolások riasztottak a legjobban. Váratlanul ért a lelkes reagálás: reménykedtem, de nem hittem benne. És természetesen jólesett. A következő írásomat 22-en osztották meg, és elkezdődött a rendszeres pozitív visszajelzés. Utána már ez vitt tovább: éreztem, de gyakran jelezték is, hogy várják a következő megjelenésemet. Az értelmiségiek részéről menet közben jelentkező, szaporodó és egyre erőteljesebb biztatás aztán végleg meggyőzött arról, hogy jó, amit írok. – Korábban tudományos szakterülete, a pszichológia témakörében írt olvasmányos, közérthető nyelvezetű köteteket, útleírásai könyvben, lapunkban sorozatban jelentek meg. Most más területre kalandozott. Hogyan határozná meg, határolná körül ezt a területet? – Magam is sokáig bajban voltam a műfaji meghatározással. Rövidségükért szösszenetként gondoltam rájuk, ám a mondanivalójuk meghaladta ezt a besorolást. De mivel senki sem foglalkozott vele, én sem törődtem ezzel. A kérdést először a kiadómnak tettem föl, hisz őt tartottam a legkompetensebbnek, hogy ha már vállalkozott erre a munkára, akkor műfajilag is meghatározza a rövid írásaimat. Így lett belőlük szösszenet, illetve egyesekből miniesszé, sőt néhány aforizma, elmélkedés is. Műfajilag néha eléggé nehéz különválasztani őket, értelmezési határaik eléggé átjárhatók: leginkább a témájuk, a kivitelezésük jelzi, mik is. – Mennyire szabta meg az első közlés közege – a közösségi média – az írások hangulatát, terjedelmét? – A terjedelmét szinte teljes egészében megszabta. Lehet, hogy ha nincs ez a lehetőség, sosem jut eszembe ilyen rövid elmélkedéseket írni, bár ez a mi lett volna, ha világa, amelybe én nem szeretek elkalandozni, mert fölöslegesnek és abszurdnak tartom. Az írások hangulatának forrása mindig magam vagyok. Az persze már egy más kérdés, hogy a hangulatom miből táplálkozik? Tény, hogy egy erősen pozitív gondolkodású alapon nyugvó, viszonylag stabil hangulatú ember vagyok. Mint ahogyan tudni kell azt is, hogy ez a gondolkodásmód és a hangulatom is csak részben genetikai: nagyon sok benne a szerzett, a tanult, az önnevelt elem. Ezt most egy kissé pedagógiai célzattal árulom el. Ugyanakkor tény az is, hogy a hangulatomba és következésképpen az írásokéba is gyakran belejátszanak az épp aktuális történések, tapasztalatok, életesemények, találkozások, beszélgetések. Esetleg épp egy visszajelzés. – A kapott visszajelzéseket, kommenteket felhasználta-e egy-egy későbbi írásában? – Igen, természetesen. Voltak esetek, amikor eleve jeleztem, hogy egy hozzászólásra majd külön fogok reagálni. Talán egy-két kivételtől eltekintve ezt rendszerint meg is tettem. De volt több olyan eset is, amikor a kommentek elindítottak egy olyan gondolatsort bennem, amelyből végül írás lett. Mint ahogyan arra is volt eset, hogy egy hozzászólás hangulatából született írás. Ezt nevezem magam részéről a közösségi média egyik nagy hozadékának. A sok negatívuma mellett. – Kritikus szemléletű, szolid értékrenddel rendelkező embernek ismerem, akinek mindig határozott véleménye – s a véleményt alátámasztó érvrendszere – van a világ dolgairól. A kötet címadó írásában is ezt erősíti meg, mint írja: „ez a legfontosabb: kérdéseket föltenni, nem megkérdőjelezni”. Tudunk kérdéseket feltenni? Vagy hajlamosak vagyunk sommás szentenciákat megfogalmazni? Az írásai alatti kommenteket olvasva azt tapasztaltam, hogy olvasóinak zöme megköszönte, hogy elgondolkodtatta őket egy-egy téma kapcsán… – Tudunk is, meg nem is kérdéseket feltenni. Mi emberek leggyakrabban miérttel kezdődő kérdéseket vagyunk hajlamosak megfogalmazni? Persze másokat is, amikor a megismerni akarásunk, a mindenféle értelemben vett kíváncsiság, a nem értés, esetleg a segíteni akarás biztat ezekre. Ritkábban kérdezünk önmagunkról. A bajt leginkább ez utóbbiban látom, illetve abban is, hogy sokszor rossz kérdéseket teszünk föl, illetve rosszkor, rossz helyütt, nem a megfelelő formában és nem a megfelelő embernek. Az aztán már másik téma, hogy vannak helyzetek, amikor nem is lehet jó kérdést feltenni. Többek között ezért szoktak legtöbben egyszerű szentenciákat megfogalmazni, még inkább ilyen „örök igazságokat”, kiforrottnak tűnő véleményeket szajkózni, mert azok helyettesítik a kérdésfeltevést, elkerülhető velük a gondolkodás, használójuk pedig egészen okosnak érzi tőlük magát. Épp ezért tartom annyira fontosnak az írásom alatti kommenteket, mert az megerősített abban a hitemben, az előbb mondottak ellenére, van bennünk hajlam a(z el)gondolkodásra: kimozdítható az emberi elme a sztereotípiákból, a tunyaságból, használhatóvá tehető, ha megtaláljuk a megfelelő módszert, azt a bizonyos hívószót. – A kötet Pozsonyban jelent meg, a Csíkszeredából elszármazott Balázs F. Attila kiadójánál, az AB Art-nál. Mint mondta, a kiadás is a Facebooknak köszönhetően jött létre… – Igen, így történt. Balázs F. Attila is a Facebookon találkozott az írásaimmal, és mint ő maga fogalmazott, „bejöttek neki”, ezért tett ajánlatot – szintén Facebookon. Aztán a teljes közös munkánk is ezen a felületen zajlott le. Ezért számomra ez az egész történet egy teljesen rendhagyó és nagyon izgalmas folyamat. – Az önismeretet segítik az írások. Akárcsak lélektani könyvei. Ön azonban szenvedélyes utazó: az utazás mennyiben járul hozzá az önismerethez? – Az írásaim valóban segítik az önismeretet, de talán, remélem, ennél többet, pontosabban mást is adnak: világismeretet, életfilozófiát és válaszokat feltett vagy még fel nem tett, de érzett kérdésekre, problémákra, helyzetekre. Mint ahogyan szakmai írásaim is a nem ismert bugyrok egy részét igyekeztek föltárni, illetve járható utakat, léleképítési lehetőségeket fogalmaznak meg. Ami az utazást illeti, az nekem mindig megismerés és feltöltődés, nem ritkán sok-sok fáradtság, kedves fáradtság árán. Sokaknak az utazás mást jelent: lehet lazítás, néha sznobság, esetleg csak egy másfajta unalom. A megismeréssel járó világjárás mindig hozzáad valamit a létünkhöz: tudást, hangulatot, új életérzést, gesztusokat, váratlan eseményeket és emberélményeket. Mindegyik hozzátesz valamit a személyiségünkhöz, azaz épít. A rájuk adott reakcióink, az így keletkezett felismeréseink, érzéseink, viszonyulásaink pedig újabb oldalainkkal ismertet(het)nek meg.