Annak az ingerült s már-már a gyűlölet pontjáig hevített gyanakvásnak, amely a gazdasági nyomorúság után szimatol, mindegyre visszatérő vezérszólama gyanánt csattan ki az értelmiségiekre való célzatos nagyon is átlátszó és izgató szándékú hivatkozás. Lépten-nyomon lehet látni, hogy érik a vetés, a rosszindulat és az uszítás mérgező növénye. Itt is, ott is lehet hallani, amint kritikátlan, megtévesztett emberek a válságról s a vele kapcsolatos bajokról szólva szajkó módon hangoztatnak az értelmiségi osztály (köztisztviselők, lelkészek, egészségügyi dolgozók, pedagógusok) ellen nevetséges és ostoba vádakat. Egy ideig az volt a jelszó az értelmiségellenes táborban, hogy könyörtelen létszámapasztással és fizetéscsökkentéssel lehet csak elkerülni az államcsődöt. Azt mondják, hogy a társadalomnak csak egyetlenegy gondtalanul élő, kiegyensúlyozott rétege van, az értelmiségi kar, ha a pangó vérkeringést fel akarjuk frissíteni, akkor az értelmiségiek felé kell fordulni, mert csak nekik van pénzük, sőt megtakarított pénzük. Így vélekednek a „kitűnően” informált gazdasági szakértők, nyilván, hogy eltereljék magukról a figyelmet. Az úgynevezett „szakértőknek” regénybe illő fantáziájuk van. Azt állítják, hogy megszűnne a válság, ha a „dúsgazdag” értelmiségi gyakran venne új cipőt magának, a feleségének, meg a gyerekeinek, ha a „jómódú” tanító hetente új nyakkendőt vásárolna, meg új inget, ruhákat. Hiszen pénz van bőven, majd fölveti az értelmiségi réteget. Igaz, a legmagasabb rangú értelmiségiek, a tejben-vajban fürdő miniszteri tisztviselői kar, az ország sorsát irányító értelmiségi gárdának egy része rafinált módon óriási vagyonokat harácsoltak össze – láthatjuk nap mint nap a tévében. Nekik nem jut eszükbe, hogy a könnyen szerzett jólét országos tobzódása közben van egy szűkölködő osztály, amely szomorúan járja az élet árnyékos oldalát, kiszolgáltatva a termelők, közvetítők, kft.-tulajdonosok, szupermarketek haszonéhes hadjáratának. Az értelmiségiek fizetése a folytonos áringadozások közben vagy a régi maradt, vagy 4-5%-kal nőtt csupán. Az ő életszínvonaluk nem javult, sőt egyre rosszabbodik. Mintha tudatosan nyomorítani, proletarizálni akarnák őket. Mit gondolnak a magas lóhátán ülő urak, vajon miért lehet a „turkálókban” annyi értelmiségit látni nap mint nap cipők, meg ruhaneműk után kutatva. Mit gondolnak az országot vezető „urak”: azokból a minimálbérekből, amelyet az alsó fizetési fokon kapnak a fiatal házasok, vagy abból a kis családi pótlékból, melyet a 2-3 gyermekes családok kapnak, meg lehet ma emberi módon élni? Ezeknek az embereknek tudniuk kellene, hogy az értelmiségieknek – túlnyomó részének – sokkal nagyobb gond egy cipővásárlás, mint nekik egy külföldi autó megvásárlása. Sajnos még mindig, s ez nem vádaskodás, de markánsan így fogalmazhatjuk meg: egy banival se költsön egyetlen értelmiségi se többet, mint amennyi éppen csak a megélhetéséhez kell, mert jelenleg az utolsó baniig kiadja a hónap végéig a fizetését. Takarékoskodni lehetetlen, viseli tovább a turkálóból vásárolt ruhát, kerüli a szórakozóhelyeket, vissza kell vonulnia a négy fal közé. Végezetül: amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Majd meglátjuk, ki állja tovább a böjtöt? Ha nem térnek észhez az „urak” a passzív rezisztencia utolsó huszonnégy órájában. Mert egyébként az ország értelmiségiek nélkül marad, annak tudatában, hogy külföldön többre értékelik munkájukat. Gálfalvi Gábor életműdíjas ny. ig. tanító