borús égbolt
Aki ukrán, büszke székely, hejj!
A téma visszatérő: a székely ember csőlátása, pesszimizmusa. Másszunk bele kicsit a sport világába, ott is igencsak nehéz kérdésbe. Hosszú napokig beszélhetnénk erről, és talán akkor sem egyeznének a vélemények – gyakorlatilag azt is mondhatjuk, hogy mindenkinek igaza van, csak szerre. A székelyföldi eredményességre törekvő klubok többsége – legyen szó fociról, futsalról, jégkorongról, kézilabdáról, kosárlabdáról, vagy éppen fedett pályás távolba nézésről – foglalkoztat idegenlégiós játékosokat, akik jó esetben hozzák azt a pluszt, amellyel sikerülhet egyről a kettőre jutni. Előfordul, hogy „zsákbamacskát” igazol egy-egy csapat: benne van a pakliban, hogy rossz vásárt kötnek. Erre azonban gyorsan rá lehet jönni az adott játékos teljesítményéből, és fel lehet pakolni az első hazafelé tartó járatra.
Tény, hogy szinte mindenhol felmerül a máshonnan érkező kontra hazai fiatal játékos kérdése: vitákat szül a szurkolók között, feszültséget kelt a klubok vezetőségében, én pedig személy szerint nem igazán értem, hogy miért szükséges szembeállítani a kettőt egymással?
Mivel gyergyószentmiklósi vagyok, a jégkorongot tudom alapul venni: akik a légiósok ellen prédikálnak, azt mondják, hogy a máshonnan érkezőkre költött pénzt a hazai fiataloknak kellene adni, hogy ne menjenek máshová, ne akasszák szegre a korcsolyát, ésatöbbi. Olyan példákat is hallottam, hogy annak idején kizárólag hazai játékosokkal jutott országos döntőbe a csapat, ami tényleg így van, csak éppen érdemes lenne megnézni, hogy azóta mekkorát változott a világ, mennyire másak az elvárások és a körülmények, továbbá maga a játékstílus is mennyire más köntöst öltött.
Manapság ha egy sportban – akár adott klub irányítójaként – eredményt kívánunk elérni, ha tetszik, ha nem, bizony el kell gondolkodnunk azon a minőségpótláson, amit az idegenlégiós játékosok hoznak magukkal. Mert az ellenfelek is ezt teszik, ha pedig a csapat versenyben akar maradni, és céljai is vannak, alkalmazkodniuk kell a vetélytársakhoz. Mindez nem azt jelenti, hogy feltétlenül háttérbe szorulnak a hazaiak, sőt ők azok, akik az adott csapat magvát alkotják, csak mindent összevetve olyan hátszelet kapnak, amellyel sokkal eredményesebbek lehetnek. Emellett az utánpótlás-csapatokban szereplő gyermekeknek is motiváló lehet, ha egy-egy neves játékos mellé verekedhetik fel magukat. Akiben pedig elég elszántság van, és még tehetséges is, biztosan megkapja a bizonyítási lehetőséget, erre pedig nem egy, nem két példát látunk.
A Gyergyószentmiklósi Progym jégkorongcsapatát idén például jelentős ukrán különítmény erősíti, ami szintén aktuális téma, és ellentétes véleményeket szül a szurkolók között. Azt azonban látni lehet, hogy a jó mérkőzésekhez szükség van az erősítésre – elég visszamenni csak néhány évet, és az üresen kongó lelátókra gondolni. Mert bizony volt olyan időszak, hogy a sereghajtóval is kínlódni kellett, olyankor pedig személy szerint nem láttam azokat a lelátón, akik ma a légiósok ellen beszélnek.
Összegzésképpen: úgy gondolom, hogy aki ma bármilyen felnőtt csapatsportban eredményt kíván elérni, nem tudja megkerülni ezt a kérdést. Az adott klub szimpatizánsainak pedig jót tenne, ha egyik oldalt sem képviselnék, hanem megtalálnák az arany középutat, mivel az idegen játékosok pontosan azért szerepelnek egy-egy csapatban, hogy segítsék azt, és nem azért, hogy kiszorítsák a hazait. A szurkoló pedig csak szurkoljon, ugráljon, mert büszke, aki ugrál. Még akkor is, ha ukrán.
Kertész László
