Van nap, amikor közel ezer ebéd készül a Jakab Antal Ház konyháján. Mindig megújuló, a nemzetközi konyha fogásait is tartalmazó menü dukál az ott ebédelőknek, előre leegyezett finomságok a csoportoknak, a családi eseményeket ünneplőknek, kedvencek a gyermekeknek, igazi hagyományos, könnyen fogyasztható étkek az idősotthonok lakóinak és azoknak az időseknek, akik számára a melegebéd-programban házhoz viszik a betevőt. Van fuvaros, aki egy nap alatt 107 ember ajtaját nyitja meg, ebédet, jó szót visz a magányba. 

Szeretned kell, úgy lesz az az étel jó

Hétfőn, szerdán és pénteken van a munka dandárja a csíksomlyói Jakab Antal Ház konyháján. Csató Hajnalka szakácsnő igazgatja a főzőcsapatot. Alapos logisztika áll annak hátterében, hogy mindenki jóllakjon. Hajnalka szakiskolai gyakornokként került a Caritas konyhájára, aztán egy évtizeddel ezelőtt alkalmazták, segédszakács lett, esti tagozaton élelmiszer-technikumot is végzett. Azt mondja, aki nem szereti a szakmáját, azon látszik. „Szeretned kell, úgy lesz jó az étel.” A visszajelzések szerint tényleg jó. A leghálásabb azokért az isten fizessékért, imákért, amelyek idős, egyedül élő személyektől érkeznek, akik a szociális meleg ebédben részesülnek. 
Csapata színes, munkatársai között vannak fogyatékkal élők és szakiskolás inasok, sőt nyugdíjas is, aki reggeliben a konyhán segédkezik, aztán a fehér köpenyt caritasos kabátra váltja, és útnak indul Alcsík négy településére a finomságokkal. János-Jakab Ernő hatvanhat esztendős, a nyugdíjazása után két évet ült otthon „hiába”, aztán visszatért dolgozni, és amikor beindult a melegebéd-program, vállalta Szentkirály, Szentimre, Szentsimon, Csatószeg ellátását, több mint száz házba tér be hetente háromszor. Hétfőn a leveshez és másodikhoz desszert is jár, töltött kifli. Szerdán és pénteken dupla második és hidegétel-csomag társul a menühöz, így az idősnek egész hétre van eledele. Havi 180 lejt kell fizetnie érte, a többi költséget az állami támogatás, adakozók hozzájárulása és adománygyűjtő kampányok bevétele fedezi. 

Legalább én megnyitom az ajtajukat

Parasztcsorba és túrós puliszka mellé kerül a kifli hétfőn, Ernővel útnak indulunk. Csíksomlyótól Szentkirályig szóba jött az is, hogy ő tulajdonképpen zenészdinasztia alapítója, hétvégéken hegedűs egy zenekarban. Azoknak húzzák a talpalávalót, akik még mindig csárdás-tangó-keringőre szeretnek mulatni. Hat unokája van, kisebbik leánya tanult zenész, előadóművész, férjével az operában muzsikál, a nagyobbik Szentkirályon él családjával, őket gyakrabban látja. Most is, ahogy Szentkirályra érünk, egy hecsedlivel benőtt udvarhoz, a szomszédból fut eléje unokája, aki szintén örökölte a zenésztehetséget. Egy ölelés, két jó szó tatától, s azzal indulunk is tovább. 

„107 étel kevesebb mint öt óra alatt kihordva. Az elején nem így volt, sokat kellett keressem, ki, hol lakik, érdeklődtem, mondták: Bolhaszegen. Hát hol van az? Felmenyen ott a nyomáson, csutába…, s nekem fogalmam sem volt, merre induljak” – emlékszik vissza Ernő, aki ma már nem téved el a szegeken. És minden ház minden lakójáról tudna egy történetet mesélni. Azt mondja, „csak szeretve lehet ezt végezni, egyébként meggyötörne a sok nehézség látványa… És esőben, sárban a sok házalás utálatos lenne”.
„Most bemegyünk az öreghez, nála teszem le az ételt, majd ő átviszi az édesanyjának. Kalányos pap bácsinál is hagyunk egyet, kiszegődött valakinek egy menüt. Szokásuk ez a csíki papoknak, ők rendelik meg, és eljuttatják a szegényeknek. Aki ételt kap, eleinte magyarázkodik, restelli a ráutaltságát, utána megszokja, hálálkodik. Van, aki kéri, akasszam a kapun belül, kijön két istáppal érte, de általában beviszem, váltunk két szót, nem marad el az Isten áldja meg, viccelődünk, jóízű emberek. Ha más nem, legalább én megnyitom az ajtajukat kétnaponta. Ha nem vinnék kaját, akkor is elvárnák, hogy menjek.

Összenőttünk. Megkérnek, hogy vásároljak nekik tíz lej értékű csiszolópasztát, kicsi paradicsomot, aragázpalackot is cserélek az ebédhordás mellett, s meghallgatom őket, váltunk pár szót. Nincs sok időm, de ügyes emberek, megértőek. Az ételben sem piszkálódnak. Igaz, többségük rá is van szorulva erre az ételre, gyermekeik messze élnek, maguknak nem tudnának főzni. Pedig többségük nő, ők a túlélők általában, 75–80 évesek, s még azon felül is. Egy kicsi öregasszonyka egyszer azt kérte tőlem, öleljem meg. Megöleltem. Megköszönte. Van, aki megkérdezi, nem vagyok-e özvegyember, és olyan is, egy kilencvenéves, aki azt akarta megtudni, a feleségem féltékeny-e, s ha ő zoknit kötne nekem, az asszonynak elmondom-e, hogy ő nem azért küldte? A kor eltelik, a nő megmarad.”
Csak a házat kell megnézni

Ernő szerint az idős emberen látszik, hogy élte le az életét, és ezen múlik a szép öregkor. „Van egy házaspár, megvan a saját kínjuk, a néni alig tud járni, mégis mindig mosolyognak, azt látom, boldogok.” De párban ritkák a kliensek, legtöbben magányosak, és az értő ezt már az utcáról meglátja: „Csak a házat kell megnézni: az udvaron ott a nagy épület, sokszor üresen, látszik, ott valamikor nagy élet volt. A gyermekek messzire mentek, az öreg a kicsibe került. Ősszel lehet igazán látni: ott van a fákon az a rengeteg finom gyümölcs, s nincs, aki leszedje, eltegye lekvárnak. Leszakítok párat, kínálják örömmel, a többi a fán marad. Régifajta gyümölcsfák ezek, permetezni sem kell, csak metszeni kellene… Én azt szeretném, ha megöregszem, hogy körülöttem legyenek.”

Így lett a fejemre fátyol

Véget vetünk a közös házalásnak, én megállapodom Mária néninél. Egyedül lakik, épp a temetőből érkezett haza. Három éve özvegy, azóta járja sűrűn a temetőt, de elmegy komaasszonyaihoz, barátnőihez is, bevásárol nekik, elbeszélgetnek. Nyolcvanhárom éves, s bár felejtésre panaszkodik, a régmúltra tisztán emlékszik: „Úgy történt, hogy én Gyimesközéplokon születtem, Hidegségen. Bejött egy molnár, gájtera és malma volt, megfogadott engem szolgálni. Gyerekik nem volt, én ide jöttem, Szentimrére. Azt mondhatom, életemnek az volt a legjobb része, ahogy Szentimrére jöttem. Szigorú volt nagyon az édesanyám, testvérekül heten születtünk, s fel is nőttünk. Süttem, főztem, kaszáltam, kapáltam, amit kellett odahaza is, itt is. Itt nagyon jók voltak hozzám. A férjem jó, ügyes ember volt, eltaláltam a házasságot. Nem voltunk féltékenyek, én bárhova mehettem, ő idehaza volt a gyermekekkel, s én mentem mulatni, bálba... Szerettem viccelődni, s táncolni is, akkor volt kerengő, csárdás, tangó… Lakodalmakba jártunk, segédkezni szakácsnőknek a konyhán. A fiatalok erre azt mondják, mi az ókorban születtünk” – mondja, s nevet. Derül azon is, hogyan készült az a bizonyos fénykép, ami a falát díszíti: „buletinkép­ről csinálták ezt, ilyen ügyest, mert amikor mi elmentünk esküdni, én nem voltam menyasszonynak felöltözve, az egy esti vecsernye volt. Így lett a fejemre fátyol.”
A házasságáról sok jót mesél, a munkáról szintén. „Úgy kínlódtunk, ahogy lehetett” – jelenti ki, de a valódi kínlódást csak a betegségre érti. „Állattenyésztésben dolgoztam tizenhét esztendőt, a malomban sokat áztam-fáztam, nőtt a hasam, azt hittem, lesz még egy gyermekem. Egy éjjel s egy nap szenvedtettek, hogy mit csináltam magamnak, mondjam meg. Magzateltevésre gondoltak, ami tilos volt akkor. Dehogy akartam eltetetni, a fiam már a nevét is kiválasztotta: ha fiú lesz, Tibor legyen, ha kislány lesz, akkor Kati. Daganat lett. Megműtöttek, akkor az orvosok összecsapták a kezüket, asszonyom, mióta szenved? Mondom, egy éve, mint a bival” – emlékszik vissza a küszködésre, melyből, úgy tartja, neki nem jutott sok az életében. „Csak az volt nehéz, amikor beteg voltam, kellett az ágyban szenvedni, s nem tudtam dolgozni. Más nehézség az én életemben nem volt.”

Kapok 1281 lej nyugdíjt, abból meg lehet élni

Mária néninek az alsó tízesben lakik a fia, de van három unokája, s már dédunokája is. Gondját viselik, mondja hálával. Áldja azt is, aki a melegebéd-programot kitalálta. 
„Ejsze vagy két éve hozzák az ebédet. Feledékeny vagyok, nem is tudom, hogy volt először, csak azt tudom, örvendek, hogy hozzák. Annyi mindent hoznak, hogy abból a pénzből én megvenni nem tudnám. Mindent szeretek. Mit főznek, azt főznek, nem válogatunk, mert készen kapjuk. Kifizetem a részemet, kapok 1281 lej nyugdíjt, abból meg lehet élni, adót egy esztendőben csak egyszer kell fizetni, csak a villany kerül még pénzbe, egyébre nem kell.” 
Ilyen is lehet egy háztartás költségvetése, megtanulhatjuk az ókorban születettektől. Mint ahogy azt is, hogy lehet a kicsiből nagylelkűnek lenni. Mária néni mesél, mesél, egyszer eltér élettörténetétől: „Maguknak otthon tyúkjuk van-e? Na, ezt a tojást tegye el, s használja jó egészséggel. A puliszkának felét megeszi-e velem? Ha elfogadja, kétfelé osztom.” Köszönöm, visszautasítom. Szedelőzködöm, s keresem az ide illő jókívánságot. Nyűgömben megkérdezem, ő helyemben mit kívánna magának? „Erre az életre én már semmi mást nem kívánok, csak az egészséget. Az a fontos. Aztán ha menni kell, lesz valahogy. Csak a Jóisten tudja, aki fent van, hogy mi van odaát. Mi csak lehunyjuk a szemünköt, s már nem törődünk semmivel. A többit majd megtudjuk. Azt mondják, feltámadunk.”