A Szent Kamill nevet viselő csíksomlyói vé­dett otthonban járunk. A szomszédos épület, a „tornaterem” is a Caritashoz tartozik, idősek számára nappali foglalkoztatót alakítottak ki ott. Onnan érkezik haza Piroska néni, az otthonba, ahol tizennyolcan élnek egy fedél alatt, tizenkét ápoló visel gondot rájuk. Az együtt élők mindegyike a demencia valamelyik fázisának tüneteivel küzd meg, egyéb betegségei mellett. Többségük gyermekeiktől, rokonaiktól, szülőhelyüktől távol, mégis közösségben, gyérebb-gyakoribb látogatókkal. Az intézményvezető, Szőcs Judit mégis azt mondja, „mindenki rá van bízva valakire.”
– Három éve vagyok itt, két fiam, két unokám van, Magyarországon laknak. Ha nem hoznak ide be, lehet, nem tudtam volna megélemedni. Itt állítottak talpra, mert mikor ide kerültem, két asszony vett le az ágyból s vitt be a fürdőbe, tolókocsiba voltam kerülve. Most kelek, s megyek – mondja a szentmártoni születésű Piroska néni, aki csíkszeredai tömbházlakásából került az otthonba. A munkát „a textilben kezdte, a fonodában végezte”. Otthon is varrt, valamivel örökké kitöltötte az idejét. Elég volt, mondja. – 78 éves vagyok. Még mennyit kívánhatok? Szegény gyermekeimet sajnálom, mert a pénzt ki kell pótolják, mert a nyugdíjam nem elég. Azt sajnálom, hogy nem én adok, hanem ők kell pótoljanak. Igaz, jó ápolók vesznek engem körül itt, például Magdika, aki közvetlen, jópofa, jókedvű, segítőkész. Pertut ittunk, tegeződünk.

Az emlegetett ápoló Miklós Magdolna, akit őrangyalként is szoktak belső körökben emlegetni, pontosan emlékszik, milyen volt Piroska néni állapota, amikor ide került. Most sok mindenben segítőtárs, el is kacagjuk, jó lenne bár fél normában alkalmazni. 
– Nagyon szereti a nagyböjti keresztutat. Ilyenkor munkaidőn kívül is bejövök, készülünk a húsvétra, gyertyát gyújtunk, keresztúti ájtatosságot végzünk, énekelünk. Piroska néni ki nem hagyná ezeket a keresztutakat.
Munkaidőn kívül is bejön, mondja természetességgel Mag­dika, s ennek csak egy oka van: szereti a munkáját. 
– Az otthoni családomban van két fiam, az egyik 25, a másik 17 éves, és van a férjem, aki, amikor indulok be az otthonban, mindig azt mondja: – Nyugodtan menjél, ha ez neked jó. És tényleg nagyon jó. Én itt kaptam meg a helyemet.
A nagymama neveltje sokat volt idősek között, a ven­déglátóipari és varrodai munka után talált rá a segédápoló-képzésre, majd a caritasos munkahelyre hetedik éve, a védett otthon megnyitása után egy hónappal. 
– Nem is mennék el innen. Úgy érzem, felelősséggel tartozom értük. Igaz, hogy rám vannak bízva, de ezektől az emberektől én sokat tudok tanulni. Nagy élettapasztalattal rendelkeznek, és megtanítanak alázatra. Otthonukból eljöttek, szobákba költöztek, szobatársuk van, közösségben élnek, és hihetetlen, hogy még így, idősen, betegen is mennyire tudnak alkalmazkodni. Pedig mindenki valami más szokást, életmódot hoz otthonról. Képes elhagyni a szokásait, elfogadni az új szabályokat, sőt, megtalálni azt, hogy ebben az életben, ami most az övé, mi is a jó.
Az idősotthon nem kórház, itt nem tíz napig tart az ápoló–ellátott kapcsolat, hanem egy életre szól, élményekkel, veszteségekkel. 
– Mi mindenkivel a végét járjuk. Mellettük vagyunk az utolsó percig. Amikor ide kerültem, egy néni nagyon rossz állapotban volt. Elment. Miközben mosdattuk, öltöztettük, éreztem, bennem valami szorít, fáj. Tudtam, hogy ez az élet: Istentől kaptuk, ő rendelkezik velünk, akkor fog elhívni magához, amikor jónak látja. Hazafelé az autóval félre kellett álljak, sírjak. Hazaértem, férjem azt kérdezte: – Ez kell neked? Akkor gondolkodtam el, egy hónap munka után, hogy vajon én tényleg ezt akarom csinálni? Úgy döntöttem, igen. Tanulom az elengedést. Nem igaz, hogy nem fáj, mert akik itt vannak az otthonban, egy kicsit hozzánk nőnek. Azzal vigasztalom magam, ha valaki meghal, megszabadul a szenvedéstől. Mindenki fél a haláltól, nem kell félni, az odáig vezető út sokkal nehezebb. Az elmenés egy pillanat. Ha látom, hogy készül menni, csak fogom a kezét, és énekelgetek. Ha akar valamit mondani, meghallgatom. Volt olyan, hogy egy titkát édesanya a lányára akarta hagyni, de mindig azt hajtogatta, még nincs itt az ideje. Rám bízta, nem kért arra, hogy továbbadjam. Én a templomban nőttem fel, sok mindennel fordulok a Szűzanyához, tőle kérdeztem meg, mit tegyek. Így van egy olyan titok, amit én is a sírba kell vigyek.
Titkok őrzői az ápolók, van, hogy csak ők a hozzátartozók. 

– Van olyan is ebben az otthonban, akinek senkije nincsen. A Caritas temetteti el, koszorút, virágot veszünk, mi gyászoljuk, kollégákul. Virágot veszünk az élőknek is, születésnapra, főleg azoknak, akiket nem köszönt fel senki. Egy néni szomorkodta el egyszer, nincs kit várjon köszöntőként. Virágot vettünk, süteményt, gyertyát gyújtottunk, énekeltünk neki. Hihetetlen volt az öröme, azt mondta: – Még a síron túl is imádkozom értetek.
Magdikát nemcsak az idősek tartják őrangyaluknak, a munkaközösségben is szava van, és ha új kolléga, önkéntes vagy szakmai gyakorlatozó érkezik, gyakran ő adja az első tanácsokat. 
– Én mindenkinek, aki munkatársként kerül az otthonba, elmondom: itt mindenkit nem kell szeretni, de mint kollégát el kell fogadni. Nézeteltérések vannak, mindig azt mondom: beszéljétek meg. Olyan fiatal kollégákat kapunk, akiknek nincs tapasztalatuk az ápolás terén, de ez nem hátrány, mert ha szeretik ezt a munkát, mi betanítjuk. Nehezebb, akinek van valamilyen munkamódszere, eltérő a mienktől, és alakítani kell. Ez nem kórház, hogy az ember itt van egy hétig, meggyó­gyul, hazaviszik. Ezek az emberek itt maradnak, nekünk. Nézhetjük, hogy mi a nem jó benne, de az csak elválaszt tőle. Inkább nézzük meg, mi a jó, mert minden emberben van legalább egy kicsi jó. Ezt a kicsi jót kell meglátni az idősben, a munkatársban egyaránt.
A dicséret nem nehézség, osztja is bőségesen az ápoló, hisz felettesétől azt tanulta, az elismerő szavak nincsenek hiába. Jár a jó szó kollégának, betegnek egyaránt, s hozzá a simogatás, a minőségi érintés. A gondozásban a kinesztetika elveit követik, az ember önállóságának megtartását célozzák. Fejlesztés zajlik a jobb közérzet és életminőség érdekében, és hiszik, fejleszteni mindvégig, amíg az élet tart, és bármilyen kis testrész mozog, érdemes. Az ápoló azt mondja, ezt a bánásmódot kívánja magának is, ha megöregedve otthonba kerül. És hogy ez a minőség ne csökkenjen, alapszabályokat fogalmaz meg azoknak a „valakiknek” akikre másokat bíznak: „Soha ne akarjam rájuk erőltetni az én akaratomat. Mindenképp nagyon szépen kell beszélni velük. Legyünk hálásak nekik mindenért. Nem félni kell tőlük, nem kerülni, hanem megszólítani. Ezt várják. Szeretetre van szükségük. Ilyen egyszerű… Ez a munka csak távolról tűnik nehéznek. Nekünk sokkal könnyebb, mint annak az úton járó embernek, aki kikerül egy időst.”