Vészesen közeleg az év vége. Ez abból is látszik, hogy egyre több az évértékelő rendezvény, a céges Mikulás-sorsolások véget értek, javában zajlik már a lázas ajándékvadászat. Ezzel az egyik csíkszeredai ajándékboltba betérve szembesültem. Annyi volt a vásárló, hogy jobbnak láttam saját ajándékbeszerzésemet más alkalomra halasztani. Fel vagyunk pörögve, mint a Duracell-nyuszik. Legalábbis így tűnik a nagy sürgés-forgást nézve. Nyakunkon a karácsony, ha tetszik, ha nem. Noha az éves ciklusokban ismétlődő rituáléink az év végét elvileg a visszatekintés, a szembenézés időszakaként tételezik, erről valójában szó nincs. Azért nincs, mert mint mindig karácsony előtt, rohanunk – közkeletű hasonlattal élve –, mint a mérgezett egér. Az átlagosnál jóval nagyobb stresszel jár ez az időszak, amit a legnagyobb természetességgel veszünk tudomásul egész egyszerűen azért, mert ehhez szoktunk. Idén már a világjárványban sincs semmi újdonság. Ezt is megszoktuk, alkalmazkodtunk hozzá. Hiányzik persze a teljesen szabad régi életünk, de beletörődtünk abba, hogy ez egyhamar nem változik, és úgy tűnik, különösebb gond nélkül együtt tudunk élni vele. Érzékeljük, hogy még lehet pár dobása a vírusnak, de a részlegesen enyhítő intézkedések arra engednek következtetni, hogy lesz valahogy, csak még egy kicsit bírjuk ki. Tagadhatatlan, hogy hajlamosak vagyunk belekényelmesedni abba, amit változtathatatlannak hiszünk. Elvégre még olyan nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Azt sem tehetjük meg persze, hogy teljesen félrenézünk, és észre sem vesszük, hogy milyen sokan szoronganak egyre jobban. Egész egyszerűen azért, mert az elhúzódó járvány úgy változtatta meg az életüket, hogy nem érezhetik magukat biztonságban, a puszta létezésükért is küzdeniük kell. Nem könnyű így ünnepi hangulatba kerülni. Ha körülnézünk, valóban annyi bajt, nyomorúságot láthatunk, hogy ember legyen a talpán, aki ép ésszel meg tud vele birkózni. Éppen ezért nem is szoktuk magunkra venni a világ terheit. Egyikünk sem Atlasz, hogy vállán tartsa az eget. A különböző jótékonysági akciók is futószalagon zajlanak ebben az időszakban. Végre van valami ürügyünk arra, hogy lelkiismeretünket, illetve általános közérzetünket kicsit felturbózzuk azzal, ha valakin segítünk vagy valamilyen nemes célért adakozunk. A dolog ugyanis úgy áll, hogy nem igaz, hogy kizárólag csak a bokszmeccsekre érvényes a mondás, hogy „jobb adni, mint kapni”. Ezen a poénon nevetni szoktunk, de valójában jobban érezzük magunkat, amikor már sikerült kiválasztanunk a megfelelő ajándékot, és magunk elé képzeljük a megajándékozott reakcióját. Biztosan nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltük, de garantáltan jól fog esni, ha azt látjuk, örül neki. Ezért jó dolog az ajándékozás, mert jobb embernek érezhetjük magunkat tőle, egy kis időre legalább. Nem gondolom azt, hogy ezt szégyellnünk kellene. A teljesen önzetlen adakozás egy olyan megkonstruált eszmény, amely legfeljebb a platóni ideák világába létezik. Nem árt, ha ezzel tisztában vagyunk. Ettől még a boltok zsúfoltak, elég nyűgös dolog beszerezni az ajándékokat, de ezt is megszoktuk már. Szóval húzzunk bele, vészesen közeleg az év vége!

Kiss Előd-Gergely