Amerikába kitántorgott svábok és amerikás székelyek, szatmári és Hargita alji Homoródok, hajdani és jelenlegi szálláshelyek – megannyi párhuzam, amely a figyelmes és érzékeny olvasóban megfogalmazódik egy ajándékkönyv elolvasása kapcsán. Dr. Scheffler János Szatmártól Chicagóig. Barangolásaim a Szatmár megyei svábok őshazájában című könyve kapcsán Balázsi Dénes fogalmazta meg gondolatait. Az ajándékozás a karácsonyi és az újévi bensőséges családi ünnepi találkozások fénypontja. E nem mindennapi alkalmak valódi ragyogását a könyvajándék kézbevételi pillanata adja meg. A csillagszórók talmi káprázata, a petárdák üres pufogása elcsitul majd az órák és napok múlásával, s feledésbe merül a pillanatnyi szenzációjuk, de a jó ajándékkönyv, ami csak ezután kerül igazán kézbe, a csendes lapozgatás közben vezet el minket, indít el a fantázia gazdag és színes világába, tartós meleg érzelmeket ébreszt a szívünkben és a gondolatok, ötletek sziporkázó fényével kápráztatja el az elménket. Az ünnepek utáni fagyos, ködös napjaimban fényt, meleget hozott és árasztott az északi országrészből jött kedves rokonom ajándéka: dr. Scheffler János Szatmártól Chicagóig. Barangolásaim a Szatmár megyei svábok őshazájában című könyve. Bizonyára azzal a rejtett céllal ajándékozta nekem (amit csak a könyv többszöri végigolvasása után értettem meg), hogy ráébresszen a valóságra: bár tetemes földrajzi távolságot mutat a térkép a két vidék – az én havas, vadregényes Hargitám és az ő kanyargós Tiszába andalgó Szamosát ölelő rónája – között, mégis sok, ami közös, ami összekapcsol minket. Kíváncsiságom, információéhségem kergetett, mert bevallom, hogy ez a megnevezés: svábok, szinte üres szó, történelmi, néprajzi, sőt érzelmi fedezet nélküli volt számomra. Bura László Bevezetője juttatta eszembe, hogy e táj tudós szerzője már egyszer felcsigázta a Szatmár vidéke iránti érdeklődésemet azzal, hogy székely településnevekkel traktált (Bura László: Szatmár megye helynevei 1–2., Csíkszereda, 2008, Státus Könyvkiadó). Így már nem éppen idegen nekem ez a vidék, hiszen hajdanában innen indultak székelyeink Belső-Erdély (a mai SzászKÉZD) és végül a mai Keleti-Kárpátok őrhelyeinek (KÉZDIvásárhely stb.), szállásainak elfoglalására. Tehát mi székelyek itthon voltunk Szatmárban is, ugyan nem sok ideig, s gondolom nem szívesen hagytuk ott a dús füvű legelőket és a bő vizű folyókat, de a nagy népmozgások időszakában Szent Lászlóval az élen keleti élőgátnak szánt minket a magyar, s ne legyünk szerények, az európai történelem. Szerencsésebbek voltak a svábok, akiket a török dúlások után pusztán maradt területeket benépesíteni és földet művelni hoztak be a Károlyi-grófok (1748) a túlnépesedett, szegény és politikailag zaklatott Bajorország Ober-Swaben (stb.) nevű vidékéről. Aztán ki-ki a magunk szerencséjének, szorgalmának és helytállásának köszönhetően eleget tettünk történelmi küldetésünknek: a szorgalmas derék svábok a meghonosodásuk kétszáz éve alatt bőséges életet és virágzó magyar katolikus kultúrát teremtettek a nagykárolyi termékeny rónán. Aztán „A 20. század második évtizedében Erdélyből több ezren vándoroltak ki Amerikába, az Egyesült Államokba és Brazíliába. Kivándorlási ügynökök hívták-csalogatták az embereket, jólétet, gyors meggazdagodást ígértek.” (Bura L.: Bevezetés) Arra a kivándorlásra gondolok, amelyet Scheffler János 1923–1925 között nagymajtényi plébánosként ellenzett, és amelynek eredményét felmérte 1926-ban a Chicagóban rendezett Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszuson való részvételekor tett helyszíni látogatása alkalmával. Ezt a tapasztalatát írta meg lelkipásztori felelősséggel és adta ki könyvében (Szatmártól Chicagóig. Úti élmények és tapasztalatok, 1926) miután hazatért. „Megállapította, hogy »a Szatmár vidékéről elszármazottak« a polgáriasult életért keservesen megdolgoznak… Amerikai módra keresnek, amerikai módra költenek”. A mi Fehér-Nyikó menti székely írónk, Tamási Áron, aki maga is szerencsét próbált az Újvilágban, tiszta, őszinte otthontartó szót küld haza, bölcsen biztatva övéit a helyben maradásra: „– Ugyanbiza hogy kaptak reám? Száraz kezeit összesúrolja Mr. Hajdó [Szentléleki, otthoni Farkaslaka szomszéd falujából való. – B. D. megj.], s felel: – Az amerikai magyar újságban olvastunk egy kereső írást, a bötük értelme igen-igen ismerős volt, megragadott s ott eligazítottak, s úgy. – Apránkint jól megered a szava, s nagyjában elmondja, hogy mennyifélét dolgozott eddigelé, s hogy most „ácskodik” otthon: megcsinál széket, képrámát s minden sújt. Az amerikaiak megszerették, s már jól eltartják munkával. A másik, egy katonaságnál kitudósodott vénebb legény, gyárban dolgozik, s hetenkint összegyűjt valami harminc dollárt. – Szeretik-é Amerikát? – kérdem. – A mi szeretetünkkel nem sokra megy – azt mondja az öreg. – Nem számítnak hazafelé? – Jó volna – szól, s elérzékenyül a száraz ember. Szünet után lassan mondja: – Csak félünk. – S ugyan mitől, hiszen valami pénzük eddig bizonyosan van? – Van - feleli -, de itt meg szoktuk mondani az igazságot, s otthon baj lehetne belőle. Érzem, hogy valahogy simán kéne elütni a dolgot, s mondom: – Hiszen magában otthon is bátran kimondhatja az igazságot. Erre ravaszul mosolyognak, hogy nem akarom-é félrevezetni őket... Hazafelé gondolkozom rajta: mindenkinek tudnia illik, hogy Amerikában hinnie kell […], hogy Amerikában józan életet élnek! Kifelé: becsülettel szerzett pénz, példás erkölcs, puritanizmus. S itt bent: ügyesen rabolt pénz, felháborító álszenteskedés, jellemtelen milliók. Otthoniaknak: csodált Amerika. Nekünk: élő Amerika.” (Székelyek közt Amerikában, In. Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 30–36.) „Elég szénport megettünk azért a vajegy dollárért, legalább haljunk úgy meg, hogy virágot hányjanak reánk a gyermekeink” – írja haza Tamási egy másik levelében (Firtos népénél a munka számkivetésében.(U. m. 55. o.) A mieink változó szerencsével őrizték itthon a Keleti-Kárpátok védősáncait, a vitézségükért örökségül kapott Székelyföldjüket, az elődök hagyományozta rendtartás és keresztény hitük szerint, majdnem ezer esztendeig. A XIX. század fordulóján a székelyeket is utolérte a svábokat lázba hozó kín, az amerikai kivándorlás. Egy Nagy-Homoród menti (nem a Szatmár vidéki Alsó-, Felső- és Középső-Homoród! – lám, ebben is találunk közös vonást!) falu unitárius (Homoródszentpál) lelkipásztora, Ürmösi József, akár Scheffler János, kiállt a szülőföldön maradás mellett, olyanformán, hogy felmutatta a szövetkezeti gazdálkodásban az eredményes helyben maradás módját. 1904-ben alapította a Tejszövetkezetet, ezt követték a Hangya-, a Hitel- és a Gépszövetkezet megszervezése (Balázsi Dénes: Ne nézze senki csak a maga hasznát…, Haáz Rezső Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely,1995.) Ez a felvirágzás rövid szakasza nem tartott tovább, csak a második világháború végéig, amikor az új barbár világhódító mánia és az ateista világmegváltási hóbort kirobbantotta világégés fel nem borította a világ régi rendjét, nemcsak a székelyföldi Homoródok, de a Szatmár vidéki svábok homoródijainak békés építő életrendjét is. A svábok a második világégés utáni bűnbakkeresési hadjáratában ártatlanul viselték el a „malénkíj robot”, az államosítás és a kulákosítás borzalmait. Ezt a sötét történelmi korszakot már nem az ajándékkönyvből olvastam, erre alkalmat a Boldog Dr. Scheffer János Alapítvány kiadványaiból és a világhálón elhelyezett és megtalálható tájékoztatásokból merítem. A szeretett népéhez és egyházához hű dr. Scheffler János (1946. április 9-én) saját kérésére, példát adva ezzel is kálváriát járó híveinek, kéri XII. Piusz pápát, hogy szülőföldjén, Szatmáron (ne Győrben!), teljesíthesse főpásztori hivatását. Hiába óvta papjait és híveit mindennemű pártpolitikától, a kommunista diktatúrával való szembekerülést nem kerülhette el. A román kormány 1948. július 19-én felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumát, az új kultusztörvény pedig megszüntette a szatmár-nagyváradi egyházmegyét. „Szembeszegült a romániai római katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel, elvi kérdésekben semmilyen alkudozásra nem hajlandó, a pápához hű marad. 1950. május 23-án Hunyad megyei Körösbányára (Baia de Criș), kényszerlakhelyre viszik a ferences kolostorba, amelyet tilos elhagynia. A kommunista hatalom az ő személyét nézte ki Márton Áron helyére a Rómától függetleníteni akart, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére. Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták, és 1952. március 10. és szeptember között a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Jilava föld alatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene. A kommunista koncepciós perek szokványos vádjával, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni… Koncepciós pere tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei egészségét tönkretették. 1952. december 6-án meghalt a jilavai börtönben” – derül ki a püspöknek a világhálón elérhető életrajzából. Azt hiszem, nem mesterkélt a párhuzam, amelyet felállítunk Márton Áron gyulafehérvári romai katolikus püspök életáldozata és dr. Scheffler János mártíriuma között. A Székelyföld adta Márton Áron püspök életáldozatát a magyar keresztény vallásos hit védelmére. „A bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.”(P. Szőke János: Márton Áron). Egész életútjukat végigkísérte a szociális érzékenység, az elnyomottak és üldözöttek védelme. Boldoggá avatásra megérett két püspök vértanúságának ténye az a tündöklő szent kapocs, amely összeköti a Szatmár vidéki svábok és a székelyföldi magyar katolikusok történetét. Méltóbb szavakkal, mint a nagy székely írónk, Tamási Áron, nem tudnám zárni az ajándékba kapott könyvemből megértett üzenetet: „Bizony, nem egyedül valók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek neve nem számadat, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját: és álmai vannak, amelyek nem a zsiványoké, hanem a jövendőé.” Íme így szolgálja ez az ajándékkönyv, martíréletek ajándéka, népeink és közös történelmünk kölcsönös megismerését. Nemes fénnyel és tartós meleggel telítődött a lelkem az egyre zordabb téli napokon. Hálás köszönet ajándékozóimnak! U.i.: A Homoródok kapcsán jut eszembe, hogy az átkosban kihasználta a két megye ifjúsági vezetősége: Hargita és Szatmár, a hegyvidék és az alföld turisztikai adottságainak kölcsönösen előnyös értékesítését. A hargitaiak élvezték a szatmári termálvizek áldását, Petőfi boldog napjainak nyomába eredtek, a szatmáriak viszont nemcsak a fenyveseink gyantás illatától, de a bőven felbuzgó borvizeinktől is gyönyörűen gyógyultak (Homoródfürdő, Hargitafürdő, Gyilkos-tó, Tusnádfürdő, Farkaslaka stb., illetve Szatmárnémeti strand, Nagykároly, Ákos, Avasújváros, Túrterebes, Erdőd, Koltó, Béltek, Szatmárcseke stb.). A történelmünk kölcsönösen kínálta a szülőföld szeretetét és a népművészet alkotásainak megcsodálását. A mi gyermekeink és a mi unokáink nem érdemlik meg ma ezt a csekély odafigyelést? Tisztelettel ajánlom! B. D.