Zárva van a családi ház ajtaja. Kulcsát a szomszéd őrzi, csak szellőztetni jár át időközönként. Már nem otthon ez, csak egy ház… szeretet nélkül, üresen. Aki fél életét e lak építésére-szépítésére áldozta, elindult a szeretet nyomába, és a védett otthonban kötött ki. Tizennégyen egy fedél alatt. Otthonról az otthonba, ahol a lakók és gondozók végső soron ugyanarra vágynak.

A Gyulafehérvári Caritas csíksomlyói otthona                                                                                      Fotó: Caritas

Itt, az otthonban megvédik egymást a magánytól. A lakók többsége szót vált társaival, de ha ahhoz nincs is kedvük, az ápolók ráveszik, hogy meséljen arról, ami a szívét nyomja. Nincsenek titkok, az otthon vezetője is nyílt lapokkal játszik. Küsmödi Katalin tizenöt éve dolgozik a Gyulafehérvári Caritasnál, szociális asszisztensként alkalmazták kezdetben, majd projektkoordinátor lett. – A projekt lejárta után a statisztikán dolgoztam, aztán hat évvel ezelőtt adódott egy lehetőség, hogy lehet menni Svájcba dolgozni a Caritas keretén belül úgy, hogy megmarad a munkahely is. Három hónapot itthon kellett dolgozni és három hónapot Svájcban. Nagyon jó ötletnek tartottam, csak meg kellett tanuljak németül, ami nem volt könnyű 45 évesen. Tavaly, november elején, mivel édesapám közben megbetegedett, úgy döntöttem, hogy itthon maradok. Akkor az igazgató felajánlotta, hogy kellene valaki, aki összefogja a csapatot az otthonban. Úgy döntöttem, megpróbálom. Katalinnak családja az otthon közössége. Elvált, új életre készül, miközben idős szülei mellett még egy tucat öregnek viseli gondját – nem csak munkaidőben. Bejár este, hétvégén is, ha kell, örvend, hogy van saját mentőautó, így ha kórházba kell menni, legalább a várakozás nem késlelteti az indulást. Bosszankodik azon, hogy a gyámügyi eljárások miatt akár fél év is eltelhet, pedig a demens magáért már nem tud felelősséget vállalni, és senki más nem veheti át ezt tőle. Együtt kesereg az időssel, ha aznap is hiába várta, hogy meglátogassák, és vigasztalja: gyermeke nem jöhetett, de interneten tegnap is, ma is érdeklődött róla. Kopogtatásra várva Van, akit itt a várakozás tart életben. Tiszta tekintetű, madárka termetű asszony lesi nagy szemekkel, ki lépik be az ajtón. Csak segítséggel tud közlekedni, de nagyon büszke arra, hogy napról napra könnyebb a haladás. Rendszeresen edz, akár a testépítők, de célja nem az izomgyarapítás. Szatmári származású; cukrász édesapja révén a harmincas években került Székelyföldre, és megszerette. „Édesanyám, szegény, Isten nyugtassa, mindenféleképpen belőlem varrónőt akart csinálni, de én azt se tudtam, a tűbe elöl vagy hátul fűzzük-e a cérnát. Belőlem pénzügyis lett, öcsémből cukrászt akartak faragni, s ő szabó lett. Szerettem a szakmámat, jól kitanultam, negyvennégy évet dolgoztam. Férjhez is mentem, megtudtam, mi a kapálás, s három gyermek lett, két lány és egy fiú”. Ausztriában él a legnagyobb leány, a kisebbik Csíkszeredában, és amikor épp nincs külföldi munkán, itt lakik a menyecske is, megözvegyülve. A néni fia még nem volt ötvenéves, amikor meghalt. „Éppen holnap lesz öt hete…, öt hónapja, hogy ide kerültem, combnyaktörésem van. Ennyivel nem jöttem volna én be, ha itthon lenne a menyem. Odakint dolgozik, miután a fiam meghalt, barátnők csalták ki. Talált egy családot, megszerették őt, tavaly egyvégben nyolc hónapot is volt odakint. Akkor még én is jól voltam, tudtam magamat rendezni. Most a hírt várom, hogy mikor jön haza, mert a doktornő megmondta, hazaenged, ha van, aki otthon vigyázzon rám, mert nem vagyok nagy beteg, de felügyelet nélkül nem maradhatok. A kisebb leányom sokat dolgozik, a menyemre számíthatok” – mondja, s akármelyik pillanatban el tudná képzelni, hogy belépik az ajtón az, aki hazaszállítja őt. Ott van a két ház az udvaron, jelenleg kulccsal bezárva. Sok lesz a teendő, ha hazaérnek, s már őszre is megvan a terv: a kapu sarkánál abból a bordó orgonából, ami olyan csokros, gyönyörű, „fiókát kell fogjon”, hogy a doktornőnek is legyen belőle a kertjében, mert „olyan asszony ez, aki a virágot nagyra becsüli”. Ébren álmodja a néni, milyen lesz, amikor megfogan az or­go­naoltovány. Nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól, hogy meghallja, ha kopogtatnak. Bumerángszeretet A doktornő, Györffy Éva Beáta valóban szeretheti a virágokat. Minden otthonlakónak az éjjeli szekrényén van pár szál, és büszkén mondják, hogy tőle kapták. Tán ez a legfontosabb pirula, melynek beadásáról a szakember gondoskodik. Györffy Éva Beáta infektológus- és belgyógyász-szakorvos, mégsem az állami egészségügyi rendszerben dolgozik, hanem nyolc órában a Caritasnál. Hetente kétszer átjár a székelyudvarhelyi Szent Lukács idősek otthonába, a többi időt, akár az estéket is, Csíksomlyón tölti. „Minden lakónak van családorvosa, az én szerepem abban áll, hogy már a füstjelekből észreveszem a bajt, nem csak akkor, amikor ég a ház. Ebben az otthonban inkább szellemi hanyatlottak vannak, 70-90 év közöttiek, és minden időskori betegség jelen van. Ha az ember belgyógyász, fertőző betegségek szakorvosa, másként látja a helyzetet, mint akár egy családorvos. Harminc év tapasztalattal bátrabban merek belenyúlni inzulin- vagy vérnyomáskezelésbe, de mindig megbeszélem a családorvossal is” – közli az orvos, bár kétség nem fér jelenlétének szükségességéhez. A test és lélek változásairól azt mondja: „Nehéz lenne megmondani, hogy gyorsabban romlik-e annak az állapota, akit ritkán vagy egyáltalán nem látogatnak, mert itt csapatban, közösségben vannak. Nem is mondogatják a bajaikat csak azért, hogy felhívják magukra a figyelmünket, hogy foglalkozzunk velük. Akkor szólnak, ha tényleg valami gond van, nem a szeretetért, mert egyébként is szeretettel vannak körülvéve. Itt családias a légkör, ami talán a szellemi hanyatlás progressziójában is lassítást jelent”. A lakók mellett az ápolókra is figyel a gyógyító. Úgy látja, eleve az a közösség, amelyik felvállalja, hogy ilyen emberekkel, elesettekkel, betegekkel, végstádiumba kerültekkel dolgozik, velük van, fogja a kezüket, kíséri, más emberekből áll. „A hely neveli az embert. Egész más a lelkületük még ahhoz képest is, ami a kórházban van. Ott is teszel érte, de két-három hétig látod, nem nősz vele annyira össze, mint egy otthonban. Itt a szeretet áramlik: te adod, és hozzád jut vissza. Ez érződik a közösségben is, szeretetteljesebb, mint bármelyik, amelyikben én mostanáig voltam. Én annyi szeretetet, mint itt, nem kaptam soha az életben”. Amíg a Jóisten össze nem szedi Valóban van, akinek itt szeretetet adni, akár csak puszta meghallgatással is, hogy az idős férfi kimondhassa: „Családom sajnos nincsen. Feleségem meghalt. Gyermekem is meghalt. Nincs. Unokám van, egyetemen. Én Parkinson-beteg vagyok, nem sokat tudok mondani a betegségemből kifolyólag. Sétálok, az kell egészségügyi szempontból is, de az olvasásban, keresztrejtvényfejtésben nem segít már a fejem. Sajnos, nem segít. A betegségemből kifolyólag nem nagyon kedvelem a társaságot. Tisztelem, becsülöm az embereket, de kerülöm, mert érzem, hogy nem vagyok társalgóképes”. Meghallgatni és elfogadni az álláspontját. Emberszámba venni akkor is, ha szellemi leépülése miatt mindennap be kell neki mutatkozni, meg kell ismerkedni. Hallgatni aztán azt a visszatérő kérdést is, hogy mire jó a nagy vagyon, és hol van a szeretet, és egyetérteni, amikor az idős asszony bújában azt mondja: „Viszi mindenki a saját életkeresztjét, amíg a Jóisten össze nem szedi”. A termés számbavétele közeleg, a védett otthonban ez nap mint nap megérezhető. Ehhez képest mit számít az a pár reteklapi?

(Vége) Balázs Katalin