Zárva van a családi ház ajtaja. Kulcsát a szomszéd őrzi, csak szellőztetni jár át időközönként. Már nem otthon ez, csak egy ház… szeretet nélkül, üresen. Aki fél életét e lak építésére-szépítésére áldozta, elindult a szeretet nyomába, és a védett otthonban kötött ki. Tizennégyen egy fedél alatt. Otthonról az otthonba, ahol a lakók és gondozók végső soron ugyanarra vágynak. A távol lévő családtagok helyett az ápoló személyzettől kapnak szeretetet Aki ismeri Péter Györgyöt, a Gyulafehérvári Caritas szociomedikális ágazatának igazgatóját, az tudja, hogy a lelkesedő fajtából való. Olyan lendülettel tud mesélni a tervekről, hogy az ember már megvalósultnak látja azokat. Még tél volt, mikor a Jakab Antal Tanulmányi Ház hátánál lévő területre mutatva közölte: hamarosan termőföldet fuvaroznak oda. Veteményesparcellát alakítanak ki, hogy a védett otthonban lakó idősek kertészkedhessenek kedvükre. Szakemberek egymás között ezt munkaterápiának neveznék; Gyurka nem filozofálta túl, csak kedvükben akart járni azoknak az időseknek, akik ezeregyféle ok miatt, távol kerültek családjuktól. Szemem előtt megjelentek a szívecskéhez hasonló első reteklevelek, láttam, amint a dughagyma zöldje sarjad, s ha a cikkbe illő szavakat még nem is raktam sorba, de a fényképelképzelés már megvolt hozzá: ráncos-eres kezek gyomlálják az ágyásból a rendrontókat. Új élet kél az élet alkonyán… – riport lesz ez a javából, ha egyszer kitavaszodik – álmodoztam két hónapra és ötven kilométerre a valóságtól. Amikor azonban először elmentem a védett otthonba, rájöttem, fontosabb is van, mint a palánták fejlődése. Senki nem volt, aki megfogja a kezemet – Az uram tisztességes, becsületes munkásember volt. Az az igazság, hogy neki mindig a család volt az első. Mi mindig megértettük egymást. Az első vagyonunk a két gyermekünk volt. Egy év három hónap eltéréssel születtek. Azt hittem, két gyermek elég, több nem kell. Lehet, ha több lett volna, jobb lett volna. De ez késő bánat. Az uramhoz nem is annyira a szerelem, mint a szeretet kötött. Annyi nehézség volt a családban, édesapámnak levágták a karját, édesanyámat kizárt sérvvel műtötték, s ő mindig mellettem állt. Persze, hogy egymásba estünk, szerettük nagyon egymást. Minden, ami szép volt, rá emlékeztet, romantika, éjjeli zene… minden. Harminc évig éltünk együtt, hetvenévesen meghalt. Abból a végén tíz év volt betegség. Én ápoltam, nem kellett soha senki, mindig hozzám ragaszkodott. A Jóisten adott erőt, meg is csináltam. Aztán mikor egyedül maradtam, nem volt szeretet. Búnak engedtem a fejemet, ahelyett, hogy magamat rendezzem; volt mindenem, nem igaz, hogy nem volt, de untam, hogy főzzek, magam után járjak. Egyedül, a négyszobás lakásban... Amikor már nagyon legyengültem, megérkeztek a gyermekeim. Azt hitték, a halálomra jöttek. Vitatkoztak, hogy melyikük vigyen el. Betegen senkinek se kell senki. Vitatkoztak, sírtak. Mindenki sírt, siratott, csak éppen senki nem volt, aki megfogja a kezemet. Végül aztán úgy döntöttek, ahhoz, hogy egy kicsit meg tudjak erősödni, itt van a helyem. És ez így igaz. Itt mindenki megkap mindent. Még a szeretetet is – íme csak egy történetfoszlány, ami a csíksomlyói védett otthonban fogadott. Az idős asszonynak hét osztályról van igazolványa, mert ugye, a bölcsességet nem szokták oklevéllel jutalmazni. Választékosan, szép magyar szavakkal megrajzolva vetíti elém életét, s állítja, kimondani a valóságot szinte jólesik. Szinte jól és szinte rosszul – gyanítom, mert nekem bizony szomorodik tőle a szívem, s ha mással nem, legalább ráfigyeléssel pótolnám a nagy hiánycikket, a szeretetet. A védett otthon tornáca. Ajtók és sorsok Szállodai szoba meghatározatlan időre Nem emlegetem nevén az idős hölgyet, azt is elkerülném, hogy történetéből felismerhetőek legyenek gyermekei. Akik ebben az otthonban vannak, többnyire magukra hagyottak, utódaik messze élnek tőlük. Mégsem törhetünk pálcát felettük, mert csak ők tudják, mennyire keserű az idegen fehér kenyere. Fogadjuk el hát tényként: a Gyulafehérvári Caritas Csíksomlyói Védett Otthonában a tizennégy lakó többsége öreg, magányos és magatehetetlen, így került e hajlékba. Ezért is született meg az intézmény. 2017 októberében egy csíki családban tragédia történt. A beteg feleségét ápoló idős férfi meghalt. Özvegye ott maradt ágyban, egyetlen gyermekük pedig külföldön. A caritasosok rendhagyó megoldást találtak ki: a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház szállodájának egyik szobájába költözzön be a néni, az otthoni beteggondozók gondját viselik, étkezését pedig megoldják a ház vendéglőjéből. A költségeket lánya állta, és az idős asszony, tán életében először, szállodai ellátásban részesült. Nem telt sok időbe, hogy kiderüljön, további két idős nőnek is e szálló lehet a biztonságos hajlék, mert pénz kerülne, de állandó felvigyázó otthon nem. Hárman voltak már, s a régebbi vendégek még emlékezhetnek, ahogy az idős hölgyek délutánonként römizgettek. Ahol megadatik a védelem A legelső ilyen lakó ma is él, de már nem szállodában. Létrejött ugyanis a védett otthon, és 2018 pünkösdjén oda költöztették át. Sokan lesznek még hálásak annak a németországi magánszemélynek, aki az építkezés elkezdéséhez a 73 ezer eurót adta. Az első lakó ottjártamkor nem volt virágos kedvében, csak szűkszavúan szólt a társakról és magáról: – Volt egy, aki innen elindult, azt mondta, hazamegy, de nem tudja, hol lakik. Az sincs, aki otthon fogadja. Miénk is a kulcs a szomszédasszonynak van odaadva, közben szellőztet, a gázt bekapcsolja, hogy a gyermekek, a leányom s a férje, amikor jönnek, legyen egy kicsi meleg. Most is itthon vannak, osztálytalálkozóra jött a leányom. Kipiheni magát, aztán érkezik ide, hozzám is. Gyakran jár, évente háromszor, négyszer is. Amíg a „gyermekek” távol vannak, az idősgondozók pótolják a hiányt. Olyan védett otthon ez, ahol tizennégy személy lakhat; fennjárók, a kor hozta betegségekkel küzdők ők. Kilenc idősgondozó áll mellettük, egy orvossal és egy intézményvezetővel együtt. Az ebédet és vacsorát a tanulmányi háztól hozzák, reggelire pedig egy cég szállítja az eleséget. Az ellátáshoz nincs állami támogatás, minden költséget a bentlakónak kell állnia, ami nem kevés, de nem is sokkal több, mintha otthonra fogadnának mellé ápolót. Ráadásul az otthoni gondozást vállalók a napnak csak egy részében vannak a beteg mellett, a többi órára marad a magány és a veszély: ha elfárad, lebetegszik a gondozó, kire marad a gyengülő öreg?

Folytatjuk Balázs Katalin