Szirtes János, a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Design Tanszékének a vezetője, nagyhatású kortárs művész alkotásaiból nyílt kiállítás tegnap Csíkszeredában, az Új Kriterion Galériában. A művészt és alkotásait Kovács Krisztina művészettörténész méltatja. [caption id="attachment_51077" align="aligncenter" width="2206"] Fekvő kristály utótanulmány1998, vegyes technika, 140 x 150 cm[/caption] Szirtes János (1954, Budapest) a magyar kortárs művészeti színtér ikonikus alakja, festő, grafikus performer, videó- és médiaművész; nagyhatású reformer pedagógus, a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Design Tanszékének a vezetője. Szirtes János négy évtizedre visszatekintő, különböző művészeti ágakon átívelő munkásságának meghatározó pontja, hogy a pozsonyi és budapesti művészeti főiskolán végzett akadémikus tanulmányai mellett a 70-es évek végén, 80-as évek elején a kor kiemelkedő underground művészeti műhelyeinek is tagja volt. Az Erdély Miklós által vezetett legendás Indigó-csoport kreatív kutatásai, művészetről vallott interdiszciplináris gondolkodása, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió konvenciók alól felszabadító, dadaista légköre, valamint Hajas Tibor új utakat nyitó performanszai mind hatottak Szirtes János művészeti állásfoglalására. Az underground színtér alternatív műfajaival párhuzamosan a 80-as évek elején a festészet is hangsúlyt kap az életműben, és kapcsolódva az aktuális új festészeti törekvésekhez, annak is különösképpen az archaikus motívumokkal és dekoratív formákkal foglalkozó irányvonalához, Szirtes János bekerül a politikai korlátok alól felszabaduló kortárs művészet élvonalába. Az első korszak alkotásain a népművészet elemei, természeti népek primitív ornamentikája keveredik absztrakt formákkal és a graffiti kultúra elemeivel, neonos színeivel. A különféle korokat és kultúrákat idéző motívumáradat mögött egy személyes helyzetmeghatározás és művészi öndefiniálás vágya húzódik, mely az évtized közepére, a korszakra általánosan jellemző filozófiai tartalmak felerősödésével, egzisztenciális létkérdések megfogalmazásává tágul. Szirtes Jánosnál az ősi kultúrák rituáléinak jelentősége kerül egyre inkább előtérbe, melynek gyönyörű példái a 90-es évek koromképei. A fáklya tüzével bekormozott vásznakon mozgó modellek teste kerül megörökítésre az ölelés gesztusa által, mozdulataikon keresztül konzerválva őket a szerves anyagban az örökkévalóság számára. A tűz eleme, a mozdulatsor rítusa és jelentése performanszhoz hasonló szituációt teremt, melynek matéria nélkülisége, egyszeri és megismételhetetlen energiaállapota anyagba öntetik. Az akció és mozgás sík felületen való sűrítésének másik kiemelkedő sorozata az 1997-es Fekvő fa, fekvő kristály. Szirtes a 90-es években egy izraeli ösztöndíjat elnyerve a sivatagban talál rá a művek fő ihletforrására: a zordon természeti körülményekkel, az erőteljes széllel folytonos küzdelemben álló, vízszintesen növő fa motívumára. A fa, melynek filigrán szerkezete a későbbiekben kristállyá alakul a képeken, homogén fekete alakzatként feszül neki a háttér energiákkal és mozgással teli terének. A lavírozott, dinamikus háló visszatérő eleme a háttérnek. A két eltérő minőségű gesztus találkozásából és egymásra utaltságából létrejött felület az alkalmazkodás és a létfenntartás gondolatát hordozza: míg a tiszta vízzel húzott párhuzamos ecsetvonások a kereszt irányban tussal felvitt vonalaknak köszönhetően válnak láthatóvá, utóbbinak a vizes felület ad lehetőséget a kiteljesedésre. A tér szerkezetének, a mozgás ábrázolásának és az organikus-anorganikus világ összefüggéseinek vizsgálata egy letisztultabb, formalista módon folytatódik tovább a 2000-es évek sorozatain (Minta metamorfózisa, Plussz, Fröcskölt, Voronoi diagram, Üdv). Absztrakt és geometrikus minták rendszere határozza meg a képeket, pontosabban az általuk keltett térillúzió, mely a minták egymáshoz való helyzetével, felületi játékaival keletkezik. A síkok egymásra építése és az így keletkező mozgás érzete ismételten a performansz műfaját idézi, annak térbeli szerkezetével hozható összefüggésbe, ahol szintén fellépnek funkcióváltások, ugrások az akciótér, a háttér vagy akár a hangtér között. Ezzel párhuzamosan a 2010-es évek olyan sorozatoknak adnak teret, melyek Szirtes János egész életművén végigvonuló törekvését, vagyis a művészet interdiszciplináris megközelítését primer módon tárják fel, magukba sűrítve a szirtesi Gesamtkunstwerk akción alapuló hitvallásának minden elemét. A Pasztózus fröcskölt, Pasztózus fekete/vörös, Pasztózus RGB önarckép szekvenciáiban a fotográfia, a performansz, a videóművészet és a festészet találkozik a művész jelenvalóságát hirdetve. Míg Szirtes korábbi alkotásai az akciók rekvizitumaiként jelentek meg, itt voyeurként bepillantást nyerünk keletkezésük pillanatába is. A sorozat révén láthatóvá válik a művész átszellemülése és magának az alkotás létrehozásának folyamata, melynek eredménye saját testén, vagy a minket elválasztó üvegfelületen manifesztálódik. A vászon alakká válik, a művész arca élő szövetté, a testfestés és a performansz energiái a rituálék szakralitását idézik meg. Az alkotó és a néző szubjektuma a portré tekintetében találkozik, ahogy Jean-Luc Nancy fogalmazza meg, a portré a néző szubjektumán keresztül bontakozik ki, mint erő a világban, jelenlévővé téve a távollevőt, halhatatlanná tesz a halálban és válik a világban lét értelmévé.1 Mindezeket áttekintve méltán nevezhetjük ezen Szirtes fotósorozatait az életmű összegző pontjának, melyben Szirtes testtel és lélekábrázolással kapcsolatos kutatásai és a különböző művészeti ágak sűrített energiái kiforrott egységben jelennek meg. Szirtes János utóbbi években készített fotósorozatainak és performansz videóinak társalkotója Molnár Ágnes Éva (1980, Budapest) fotográfus, közös munkájuk 2004-ben kezdődött. Az ő közreműködését dicsérik az elmúlt időszak nagyszabású, immár több száz darabot számláló Pro/Contra performansz videói. Szirtes János performansz munkássága a 70-es évek második felére vezethető vissza, azóta több száz performanszt adott elő világszerte, többek között 1987-ben a kasseli documentán. A Pro/Contra sorozat grandiózus vállalkozása az elmúlt 30 év nagy motívumainak összegyűjtésével, feldolgozásával indult, ugyanakkor új utak keresésére is sarkallta Szirtes Jánost. A rövid videó-etűdök egy-egy alapszituációt, gyakorta hétköznapi élethelyzetet vesznek alapul és azt átlényegítve tárják a néző elé, aki a kollektív tapasztalatból kiindulva szabad asszociációk révén szűri át magán a látottakat. Az érzékiség lényegi megfogalmazása, társas kapcsolatok, gesztusok, kiszolgáltatottság és alkalmazkodás, párbeszéd, intimitás, rítusok és társadalmi konvenciók forma- és hangrendszere épül egymásra vagy éppen kerül ütköztetésre az akciók során. A motívumok kontextusból való kiemelése, a szituációk abszurditása, a felerősített gesztusok, a repetíció mind kiemelik a nézőt a megszokott helyzetéből és a valóság elvont összefüggéseit tárják fel, a Szirtesre jellemző absztrakt és érzékeny módon. Szirtes Jánost művészeti érdemeinek elismeréseként többek között 1990-ben Munkácsy-díjjal, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki. Munkái számtalan magángyűjtemény mellett olyan jelentős közgyűjteményekben kaptak helyet, mint például a svéd Uppsala Konstmuseum, az aacheni és a budapesti Ludwig Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum. 1 Jean-Luc Nancy: A portré tekintete, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2010