enyhe havazás
A zene ereje, avagy leszámolás egy előítélettel
Bevallom, elég párhuzamos vagyok a dzsesszel. Mondjuk, néha érteni vélek egy-egy futamot a zenészek improvizációjából. A pentaton skála rockzenéhez és blueshoz szokott fülemnek ismerősen cseng. Ilyenkor titokban gratulálok magamnak. „Na, ugye, hogy felismertem: pentaton skálát használt az improvizációhoz a zenész!” De a dzsesszimprovizációk itt nem érnek véget, egy részüket egyáltalán nem értem, pedig esküszöm, meg tudom különböztetni a C-dúrt a kandúrtól. Éppen ezért nem támasztottam különösebb elvárásokat a Sárik Péter Trió és Falusi Mariann hétvégi, csíkszeredai koncertjével szemben. Visszafogott kíváncsisággal és némi előítélettel a tarsolyomban vártam az Ólommadár teraszán a kezdést.
Előítélet azért volt a tarsolyomban, mert megboldogult tinédzserkoromban Falusi Mariann nevét a Pa-dö-dőhöz (1988-ban alakult lányzenekar) kötöttem. Az ízlésemnek kellő mértékben ironikus Bye-bye, Szása című dalukat leszámítva nem kedveltem túlzottan a dalaikat. Tekintve, hogy épp akkoriban éltem lázadó tinédzser korszakomat és kizárólag a rockzenét tudtam akkoriban elviselni, ez nem is olyan nagy csoda. Tizenéves korában ugyanis az ember hajlamos elvi kérdést csinálni abból, hogy milyen zenét hallgat és milyent nem.
Ez lehet az oka, hogy nem számítottam különösebb koncertélményre, pusztán az intellektuális kíváncsiság vitt ki az amúgy kellemes hangulatú teraszra, a színpad közelébe. Ehhez képest kicsit meglepődtem. Saját magamon. Ugyanis azon kaptam magam úgy a második dal közepénél, hogy kimondottan élvezem a produkciót. Sárik Péterről – vájt fülű zenei ízléssel megáldott – derék fotós barátom korábban a legnagyobb elismerés hangján áradozott, így annyira nem lepett meg, hogy virtuózan bánik a billentyűkkel.
Ellenben Falusi Mariann meglepett – tudom, tudom, most árultam el, hogy nem hallgattam őt egy ideje –, nem is kicsit. Mégpedig olyan első osztályú vokálszólókkal, hogy kalapot le, különben lerepül magától, mint Fülig Jimmy pofonjai után. Apropó, a Mester közismert regényhőse: Falusi Mariann közvetlen, derűs humora is üdítően hatott a színpadon. Koncertélmény volt a szó legpozitívabb értelmében.
Csak arra nem voltam felkészülve lelkileg – mert ugye, mérsékeltek voltak az előzetes elvárásaim –, hogy dzsesszes feldolgozásban ugyan, de eljátsszák egyik kedvenc magyar nyelvű dalomat. Azaz Deák Bill Gyulától A felszarvazottak balladáját. (Földes László, Hobó dalszövege, persze.)
Ekkor jutottam el gondolatban odáig, hogy legközelebb is Falusi Mariannt akarom hallgatni! A francba az előítéletekkel!
Kiss Előd-Gergely
-min.jpg)
