enyhe eső
havazás
A várakozás célja és formái
A hetven év feletti emberek azzal szokták magyarázni szívósságukat, az élet kihívásaival szembeni bátor bizalmukat, hogy ők megedződtek. Ők kibírnak mindent, bizalommal tekintenek minden új, minden kellemetlen körülmény elé. Majd csak megsegít az Isten minden szükségünkben, mondogatják. Ők megtanultak várni. Türelmesen avagy türelmetlenül, csendes reménységben vagy hangos jajveszékelésben, de tudnak várni. Ma már könnyes szemmel mesélnek életük korai legmeghatározóbb várakozásairól. Sokan emlékeznek arra az izgalomra, amikor a karácsonyi angyal elhozta legelső cipőjüket. Addig ugyanis csak a nagyobbik testvér cipőjét húzhatták fel, de azt is csak kivételes alkalmakkor. A karácsonyfa alatt azonban rálelhettek első új cipőjükre, ami csak az övék volt, csak nekik készült. A második világháború utolsó évének karácsonya pedig olyan emlékeket csal elő öregedő testvéreinkben, melyekhez mi már nehezen tudunk viszonyulni. A visszavonuló német katonák az egyik családnál hagytak három zsák kubik kenyeret. Egyfajta kétszersült volt ez a kenyérnek nevezett kis kocka eledel, melyet meleg vízbe, tejbe kellett tenni és úgy lehetett elfogyasztani. Az volt az igazi advent és az igazi karácsony. A három zsák kubik kenyér hónapokig biztosította a család mindennapi betevő falatját. Nem kellett többé korpalevesre várni, mert mindennap megvolt, eljött a kenyér. A legmegrázóbb várakozás-történetek a szerelmes szív történetei. A katonának besorozott vőlegény, a frontra kivitt ifjú férj hazavárása, a fogságból való hazavárás a várakozás olyan mélységeibe húzta le az itthon maradottakat, melyhez képest a legmélyebb kút és a tenger is magaslatnak tűnt. Ahányszor megcsikordult a kapu sarka, ahányszor koppanás hallatszott a lépcsőn, ahányszor szokatlan időben kukorékolt a kakas, ahányszor feltűnt egy távolról érkező ember körvonala a tűző napon száradó szénaboglyák mögött vagy a hófödte istállók hátánál, mindig belenyilallt a szerelmes szívbe : hátha ő jön, ő, az én szerelmesem, az én párom, az én gyermekeim apja. Ezek a nők, ezek az asszonyok megtanultak várni. Meghosszabbított adventi remegésben éltek le éveket, megedzette őket a minden pillanatban feltámadt reménység, mely végül igazi örömmé nemesedett. A beteljesedés aztán sokszor megrázó pillanatokban teljesedett ki. A jóképű, izmos, huncut mosolyú, szerelmes szemű férfiből vézna, beesett arcú és fakó szemű ember lett, akit a saját otthonában is alig ismertek fel. Sem enni, sem ölelni, sem tüzet rakni nem volt ereje. Napok, hetek, esetenként hónapok kellett elteljenek, míg szerelmetes gondoskodással hasonlóvá tudták tenni a hazaérkezett idegent ahhoz, aki évekkel korábban a testi-lelki társ volt.
Adventben mindig azt kérdezem magamtól: ki az, akire várok? És tudom-e még egyáltalán azt, hogy mit jelent várni? Nyilván az első válaszom az, hogy várom Jézuskát. Várom a kisdedet, hogy megszülessen, akit Isten küldött, aki az én megváltóm. Várom, hogy Isten újra kezet nyújtson nekem, és Jézus születésén keresztül újra a boldog életre biztasson. Várom, hogy Isten újra megerősítsen abban a hitben, hogy az élet alapja a szeretet, hogy minden más jó emberi érzés a szeretetből táplálkozik. Várom a kisdedet, mert benne és szüleiben a megtartó családi mintát látom, azt a mintát, amire majd a nagyobb közösség, a falu, a város, a nemzet biztonságosan tud építkezni. Szeretek gyönyörködni a hívő családban. Erőt nyerek Józsefnek, a férjnek és leendő apának a kitartó házalásából, ahogy nem szégyell kopogtatni és szállást kérni az ő asszonyának. Erőt nyerek Máriának, a feleségnek és a leendő anyának a reménységéből, hogy akkor is érdemes gyermeket szülni, ha pillanatnyilag a barmok jászola a bölcső. Erőt nyerek a mosolyukból, ahogy látom őket a megszületett kisded fölé hajolni, és engem is hálaadásra indít fohászkodásuk. A földi életben sem fizikai, sem lelki értelemben nem lehet mozdulatlanul egy helyben állni. Menni kell, nőni kell, haladni kell, míg el nem érjük a végpontot. Ezért a haladásért, ezért a fejlődésért van szükségünk fizikai és lelki fényre, világosságra. Jézus a lelki fény megtestesítője. Tanítása, élete példája az Istenhez való közeledés fényességéről, Isten országa ragyogásáról beszél. Amikor adventben őszinte szívvel mondom, hogy várom karácsonyt, akkor ez a szó tulajdonképpen egy gyűjtőfogalom. Karácsonyban benne van minden emberi és isteni, ami szerintem a legszebb itt a földön. Benne van Isten felém kinyújtott keze, a gondviselés. Benne van a gyermek és a család szeretete, az élet továbbadásának szent érzése. Benne van az újjászülető reménység, a kitartás erőssége, az a rendíthetetlen hit, hogy Isten megsegít még akkor is, ha pillanatnyilag kilátástalanság gyötör.
Arra a kérdésre, hogy egyáltalán tudok-e még várni, már nehezebb a válasz. Pedig kijártam a várakozás iskoláját. Tudatosan öt évig vártam, hogy legyen vége a kommunizmusnak. Tizenöt évig vártam, hogy helységneveinknek legyen magyar felirata. Huszonöt éve várom, hogy történelmi egyházaink és családjaink kapják vissza az államosítással elrabolt tulajdonaikat. Várom, hogy legyen székelyföldi önrendelkezés, hogy anyanyelvünk hivatalos nyelv lehessen és a többségi nemzetbe való beolvadás mérséklődjön. Várom, hogy megtanuljunk méltóságteljes emberi életet élni. Várom, hogy megtanuljuk meghallgatni mások véleményét, és értékelni tudjuk mások munkáját is, ne csak a sajátunkat. Várom, hogy megtanuljuk óvni a természetet, és a szemetet a kukába dobni, nem útszélére, nem a folyó partjára, nem ki a zöld mezőbe. Várom, hogy képesek legyünk igazi ökumenikus istentiszteleteket tartani, ahol megvalósul az igazi ökumené. Várom, hogy levetkőzhessük eredendő jóságunkra rárakódott hordalékainkat, az emberi irigységet, az emberi szűklátókörűséget. Tudom, érzem, egyedül képtelen vagyok szeretetben és türelemben várni. Egyedül nem tudok várni, mert várakozásom átcsap követelőzésbe vagy fenyegetésbe.
Szükségem van Isten ölelésére. Szükségem van Isten útmutatására, mely által megismerhetem a várakozást művészetté nemesítő idős emberek életpéldáját. Kívánom, hogy legyen mindenkinek szép adventje és beteljesedést hozó karácsonya. Legyen türelmünk legalább önmagunk számára megfogalmazni, hogy kit is várunk az adventi idő alatt. Adjon Isten mellénk olyan embereket, akiktől megtanulhatjuk a várakozás lelket nyugtató, reményt sugárzó mintáját.
Székely Kinga Réka unitárius lelkész
-min.jpg)
