borús égbolt
havazás
A trianoni békeparancs és a bécsi döntés
1920. június 4-én a versaillesi kis Trianon-kastélyban Benard Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd aláírták Magyarország nevében a kegyetlen békeparancsot. A békediktátum ellen a magyar békedelegáció, amelyet Apponyi Albert gróf vezetett, s amelynek Bethlen István, Teleki Pál és Csáki István is tagjai voltak, hatalmas munkában mutatta ki a rendelkezések igazságtalanságát, de a tárgyalásra sor sem került. Így aztán a kényszer-békeparancsot november 13-án a nemzetgyűlés kénytelen volt törvénybe iktatni, a szerződött hatalmak 1921. július 26-án ratifikálták, s ekkor lett kötelezővé az a „béke”, amelynek egyetlen célja Magyarország örökös megbénítása volt.
A trianoni békeparancs az ország területének kegyetlen megcsonkításával nagy magyar tömböket szakított le a magyar nemzet testéből: több mint három és fél millió magyar került az úgynevezett utódállamok idegen uralma alá. Az utódállamok azzal a feltétellel kapták meg ezeket a területeket, s rajtuk a rengeteg magyart, hogy kötelezzék magukat a kisebbségi jogok megadására. Ezek szerint az elcsatolt területek magyarságának teljes nyelvi és kulturális szabadságot kellett volna kapnia. A kisebbségi jogoknak az lett volna a céljuk, hogy az új államok nemzetiségeit megelégedetté tegyék, azok elszakadási vágyát csökkentsék, ugyanakkor megóvják a nemzetiségeket sajátos kultúrájuk és nyelvük elvesztésétől, a beolvadástól. A kisebbségi jogok azonban papíron maradtak. Csehszlovákia és Románia is hosszú időn át arra törekedett, hogy a magyarság erejét letörje mind vagyoni, mind pedig erkölcsi téren.
Elmondható, hogy az első világháború legnagyobb áldozata Magyarország volt. Területi és lélekszámbeli vesztesége felülmúlta a világháború többi megcsonkítottjának veszteségét. Törökország területének 61,6 százalékát, az európai Oroszország 5,8 százalékát, Németország (gyarmatok nélkül) 13 százalékát, Bulgária pedig 9,9 százalékát veszítette el. Ezzel szemben a magyar birodalom területéből 71,4 százalékot veszített, lakosságából 63,5 százalékot utaltak át a „békebírák” idegen államokba. Hogy milyen nagymérvű e megcsonkítás, ezt legjobban az jellemzi, hogy egyedül Románia nagyobb területet kapott Magyarországból, mint amekkora terület a megcsonkított Magyarországnak maradt. Románia ugyanis a magyar birodalom 31,7 százalékát kapta meg, míg a csonka ország területe a régi birodalom területének csupán 28,6 százalék lett. Az akkori 63 vármegyéjéből csupán 10 maradt csonkítatlan, a 27 törvényhatóságú városból 11 maradt náluk, a 112 rendezett tanácsú városból is mindössze 36, a 2701 körjegyzőségből 722, és a 12 372 kis és nagyközségből mindössze 2566.
Diplomáciai siker volt az 1940. augusztus 31-i második bécsi döntés, amely Észak-Erdélyt és Székelyföldet visszacsatolta véráldozat nélkül. Magyar illetékes helyről többször hangzott el a felhívás Románia felé, amely hangsúlyozta, hogy a két ország közötti megbékélés első feltétele a romániai magyar kisebbség helyzetének javítása. Ezekre a felhívásokra a román részről semmi sem történt, a magyar–román kérdés egyre romlott.
A Turnu-Severinben megkezdett tárgyalások a románok nevetséges ajánlatán zátonyra futottak. Nem voltak hajlandók területi engedményekre, csak népességcserére, azaz arra, hogy Erdély ősi magyar lakossága vándoroljon ki és engedje át a helyét a románoknak. Erre a szégyenteljes ajánlatra az augusztus 30-i második bécsi döntőbíróság adta meg a választ: Észak-Erdélyt és Székelyföldet visszaadták Magyarországnak. A visszacsatolt területek felszabadítása szeptember 5-én kezdődött, és 13-án ért véget. A második bécsi döntéssel Magyarország területe 43 591 négyzetkilométerrel növekedett. Ha arra gondolunk, hogy Svájc egész területe 41 298 négyzetkilométer, akkor látjuk csak, hogy milyen nagy jelentőségű volt ez a területi gyarapodás. Ezen a területen az 1930-as évi népszámlálás szerint 2 394 657 lélek lakott, abból 1 005 946 a magyarok száma. A megnagyobbodott Magyarország népességének száma 13 211 943-ra növekedett, vagyis 4 130 000-rel több lett, mint 1938-ban volt. A 37 000 főnél nagyobb lakosságú városok száma néggyel szaporodott, Kolozsvárnak 98 569, Nagyváradnak 82 355, Szatmárnémetinek 49 917, míg Marosvásárhelynek 38 115 lakosa volt.
Az 5000 lakoson felüli helységek száma a visszatért területen 20 volt.
A visszaítélt területen a honvédség nem sokáig végezhette a Keleti-Kárpátok őrzését, de a történelmi valóság megismerése minden magyar kötelessége, bárhol is él a nagyvilágban, szétszórtan.
Gálfalvi Gábor
web.jpg)
.jpg)
