erős felhőzet
A törődés matematikája
Ha a télhez kötve kutatok a gyermekkori emlékeim között, időben a legkorábbi foszlány talán az, hogy a hófoltos szürkületben visz valahonnan – haza: a vállán lovagolok, jobbra-balra rángatom vagy a szemébe tolom a sapkáját, amit ő huszadjára is visszaigazít, hogy aztán rögtön ismét a markába kulcsolja a lábfejem. Innen fentről, vastag ruhától körbezárva elég érdekes a világ, közelebb vannak a fák dértől kucorodó bogyómaradványai, az ablakpárkányokról csikorgó kínnal nyújtózó jégcsapok. Megcsúszik egy jégfolton, kibillen az egyensúlyából, és zuhanunk. Erre a pillanatra élesen emlékszem. Amint tudatosul bennem, hogy veszélyben vagyok. És a hűvös, nagyon értékes felismerés, hogy nem félek. Apámmal esek. Nem lehet bajom.
Olvastam valahol, hogy a születésünktől úgy másfél éves korunkig tartó időszakaszból azért nem emlékszünk semmire, mert a „racionalizáló” memóriánk csak ezt követően kezd kialakulni. Azelőtt az érzelmi memória fejlődik, tapintásból, érintésekből, szagokból, hangokból, és még valamiből, amiről az olvasmány szerzője sem tudta megmondani, hogy mi. De azt tudta, hogy azoknál a gyermekeknél, akiket elválasztanak az anyjuktól – mondjuk örökbe fogadják őket –, valami megszakad ebben a korszakban, és ez sokukat később sérülékenyebbé, zavarodottabbá és bizonytalanabbá teszi. Akkor is, ha később bőven kapnak simogatást. Az érintések matematikai összegéből hiányzik néhány, vagy csak egyetlenegy, de ez szétzilálja a műveletsort.
A Csibész Alapítvány csomortáni házában istápolt kéttucat gyermek életében valahol, valamikor összekuszálódott az élmény-összeadás alapművelete, olyan elemek kerültek be a halmazba, amelyeknek nem lett volna ott keresnivalójuk. Hát kusza az eredmény is. „Szeretem itt, mert kedvesek velem. Nem vernek meg” – mondja egy kislány. „Nekem otthon nem hoz semmit az angyal. Már sokszor nem hozott” – konzekvens az egy évvel nagyobb bátyja. Ezeknek a gyermekeknek a csomortáni ház az otthonuk, innen járnak iskolába, ahonnan ide jönnek haza, itt esznek, tanulnak, játszanak, alszanak. Pedig nem mind árvák, többségüknek van másik, „régi” otthona, benne akár apával és anyával is, akikkel tartják a kapcsolatot. Ha kívánkoznának, hazamehetnének, többségük mégis inkább itt, a védelemben akarja tölteni a karácsonyt, távol a veréstől, szidástól, a magukból kifordultaktól. „Otthon nincs mit enni” – ez az egyik leggyakrabban felhozott érv a maradás mellett, amivel nem lehet vitatkozni.
A Hargita Népe nemrég közölt riportot róluk, amelyet azóta is – karácsonyig – a www.hargitanepe.ro honlap címoldalán tartunk, hogy minél többen elolvashassák, a fotókon a gyermekek szemébe nézhessenek. Klipet is készített róluk a Hargita TV, annak a linkje is felkerült az oldalra. Az olvasóinknak címzett felhívással együtt, hogy segítsenek szebbé tenni a karácsonyukat, az idei telüket, s lehet, részben a jövőjüket is. Visszatuszkolni egy kiesett érintést, simogatást, biztatást az összeadás megszakadt műveletébe. Lapunk, hagyományaihoz híven, idén javukra hirdette meg jótékonysági akcióját. A gyermekek sportszerekre vágynak, sílécre, síbakancsra, szánkóra, korcsolyára, görkorcsolyára, focilabdára, floorballütőre és társaikra, s mivel zenélnek is, letett hangszerekre, kézműves-foglalkozásokon felhasználható eszközökre, s minden hasonló egyébre, ami számukra hasznos és kedves lehet, és ami esetleg már céltalanul hever a szekrény mélyén, a garázsban vagy a pincében, de ismét kézbe lehet venni, fel lehet csatolni, hogy újra árasszák azt az örömet, amelyet birtoklásuk korábban más gyermekek arcára vetített. Aki teheti, a konyhát is kisegítheti egy zsák krumplival, arra mindig szükség van. A szerkesztőségben már gyűlnek az adományok, karácsony előtt pár nappal még fogadjuk azokat, aztán csomagoljuk és célba juttatjuk. Mindnyájunkra összekuszálódott időszakban köszönt az idei karácsony, s fontos lehet, hogy szilárd pontokat keressünk az életünkben. Mosolyra fakasztani egy gyermeket – biztosan ilyen.
Burus János Botond
.jpg)
