borús égbolt
A szókimondás a színpadra szorult
A családon belüli verbális erőszak kirobbantója az utóbbi időben (egyes helyeken) a népszavazás kérdése, amely az egyesített propaganda eredménye, annak, amely a kerítés egyik vagy másik oldalán élőket éri. Közben mindenki felzárkózik valami mellett. Egyesek az emberi értékek, élet mellett törnek lándzsát, miközben mások feje fölött törnek pálcát. S fordítva. Legtöbben a fotelből, íróasztal mellől vívják az Európát, a kereszténységet, a nemzetet védő csatájukat. Amikor éppen nem ezt teszik, akkor fát lopnak, más fejét, káposztafejét vágják vagy éppen a szomszéd sarjúját kaszálják, a szomszédról, a falustársról, a barátról pletykálnak toroköblögetés közben. Mindenki saját érték- és érdekrendszere szerint cselekszik.
Igazából a fentiek mind feltételezések, mert ezekről nem lehet sem tévében hallani, sem az újságban, sem a Facebookon olvasni. Nem, mert köztéren saját magunk fényezése, ámítása, tömjénezése, vállon veregetése, önnön dicsérete zajlik. Tévében, rádióban, az újságban hagyományt őrzünk. Az sem csoda, ha a kritika, a kritikus, a szatirikus hangvétel színpadra szorult. Már csak ott van megállása.
Mert a nézőtéren nem lehetnek túl sokan azok, akik szeretik, ha szemükbe mondják az igazságot.
Ma a pozitív beállítódás a menő. Elhittük, hogy attól leszünk sikeresek, jók, okosak, szépek, erkölcsösek, ha ezeket ismételgetjük magunkban. A siker kulcsa: a pozitív gondolkodás, az állandó ismétlés. Aztán, ha időnként tükörbe nézünk, önvizsgálatot tartunk (ha még képesek vagyunk erre) és görcsbe rándulunk, lemerevedünk, hogy nem elég pozitív, amit látunk. Ezt tapasztalva, végül tükörbe sem nézünk, hogy ne lássunk... Zavarba ejtő, amikor a színpadról tartanak tükröt az ember elé. Mint ahogy a minap, amikor jó mélyen a tükörbe nézhettünk. Új székekből, még a házigazda Csíki Játékszín évadnyitó előadása előtt süllyedtünk – tárnamélységbe. Az új tér igazi felkenése (felszentelése) volt a vendégjáték. A telt házas előadásra szerintem senki nem jött véletlenül. Sok bőrt húztak már le a szerzőről, míg mások piedesztálra emelték Székely Csabát, a Bányavidék trilógia szerzőjét. Én a saját Bányavirágomat akartam, nem felszínre hozni, de magamba zárni. Többször terveztük, hogy Vásárhelyen megnézzük a Bányavirágot. Azt, hogy ezt a darabot Csíkszeredában fogom látni még idén (egyáltalán ebben az évtizedben), nem is mertem álmodni. A befogadó színháznak is járnak a pozitív szavak, mert ha már tükörbe kellett nézni, mégiscsak a legjobb volt itthon. Bármennyire fájdalmas a látvány, az ember jobban viseli a kritikát otthon. Az, hogy az egyik főszerepben is földink alakított nagyot (Iván – Csatlós Lóránt), még emészthetőbbé, emlékezetesebbé teszi a mi Bányavirágunkat. Más kicsengése lett volna, ha pesti vagy pécsi színészek tartják a tükröt nekünk.
A Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának első darabja jött a Csíki Játékszín színpadára. A Bányavakság, a Bányavíz még színpadra kéredzkednek, ha nem zárják valahol tárnába.
Daczó Dénes
