Közel két évtizede kutatja a székelyföldi birkózás hőskorát és annak egykoron neves, mára feledésbe merült képviselőit a székelyudvarhelyi Balázs Árpád újságíró, publicista. A sziszifuszi kutatómunka eredménye az a három hónappal ezelőtt megjelent, joggal hiánypótlónak nevezhető kötet, amelyben öt székely bajnokbirkózónak állít emléket, s amelyet legközelebb csütörtökön mutatnak be Korondon. A kötetről a szerzőt kérdeztük. – Több éve foglalkoztatja a székelyföldi birkózás története. Három hónappal ezelőtt jelent meg Székely csillagok címmel könyve, amelyben öt néhai székelyföldi birkózóbajnok élettörténetét mutatja be. Név szerint kiket ismertet meg az olvasóval? – Dr. Ambrus Pál, aki kiváló birkózó volt és nem mellesleg aranydiplomás ügyvéd. Szentegyházasfaluban született, de nevét a helyiek most kezdik megismerni. Pedig Ambrusnak, aki 1927-ben bajnok lett, még abban az évben a székelykeresztúri Horváth Árpád állított szobrot. Ez jelenleg a Budapesti Testnevelési Múzeum tulajdona, de ha a jóisten megsegít, őszire készíttetünk egy másolatot, és elhozzuk Szentegyházasfaluba. Ambrus egy nagyszerű, másokon önzetlenül segítő ember volt. Kiváló barátságot ápolt, hogy csak két nevet említsek, Tamási Áronnal és Márton Áron püspökkel. De barátja volt Keresztes Lajos birkózónak, és ő volt az, aki elvitte Lőrincz Mártont, a korondi olimpikon birkózót a Magyar Atlétikai Klubhoz. Mecénása is volt Mártonnak, 1936-ban elkísérte a berlini olimpiára, ahol együtt örvendeztek az aranyéremnek. Szóval nagyszerű az életműve. A másik élettörténet, amit feldogoztam a székelymagyarósi fiatalemberé. Istók Imréről van szó, akinek sportpályafutása nagyon kalandosan kezdődött: egyszer összeakaszkodott a bétai legényekkel, s hogy ne vigyék el a csendőrök, egészen Amerikáig „szaladt.” Az új világban aztán híres birkózó lett, az arénák sztárja volt sokáig. Élettörténetének érdekessége, hogy rendőr lett, amolyan székely–amerikai. A korondi Lőrincz Márton neve már nem annyira ismeretlen, szülőfalujában birkózóversenyt is tartanak tiszteletére. – Az ő élettörténetét már feldolgozta korábban. Volt még új információ, amivel ki tudta egészíteni a már köztudottakat? – Igen, hiszen sok kis mozaik hiányzott még, amiket most ebben a kötetben mind a helyére illesztettem. A Széchenyi Könyvtár segítségével átkutattam a korabeli magyarországi sajtót, rengeteg adalékkal gazdagodott az izgalmas és érdekes élettörténet. Ami bánatom, hogy sajnos az argentínai éveiről szinte semmit nem tudunk mai napig. – Az imént említett alsósófalvi Keresztes Lajos neve nyilván nem maradhatott ki a könyvéből. – Róla is nagyon sok adatot sikerült összegyűjteni. A családjáról, testvéreiről, édesanyjáról is sokat megtudhat az olvasó. Keresztes Alsósófalván született, de a családja Parajdra költözött, ahol hentesboltjuk volt. A fiút is azért küldték Marosvásárhelyre, hogy a hentes szakmát kitanulja, de ő inkább Budapestre vette az utat, és ott vált belőle birkózó. Az 1924-es nyári olimpiai játékokon Párizsban ezüst, az 1928-as amszterdami olimpián pedig aranyérmet nyert. A könyvből vétek lett volna kifelejteni a kortárs birkózót, a marosvásárhelyi Simon Lászlót. Ő az egyetlen romániai szabadfogású világbajnok birkózónk. Az ő pályája, élete is izgalmas, és dicsekvés nélkül mondom, hogy én dolgoztam fel először. – Már az elmondottak alapján érezni, hatalmas munka van a kötetben. – Százoldalas a könyv, 150 fotóval – közel két évtizedes kutatás eredménye. Rengeteg adat, szemtanúktól is összegyűjtögetve, rendszerezve. Az érdekesség, hogy amikor befejeztem, és azt hittem, vége, pontot tettem a „birkózó pályafutásomra”, összehozott a sors egy rendkívüli emberrel, akit úgy hívnak, Gaál Alajos, és aki a székelyföldi birkózás pionírja. E lap hasábjain írtam már róla, röviden most annyit, hogy a gyergyóditrói születésű Gaál doktori diplomát szerzett Kolozsváron, de közben birkózott. 1912-ben nem hivatalos Euróba-bajnok bronzérmes lett. Tulajdonképpen itt, ezzel kezdődik a székelyföldi birkózás krónikája. Nemrég jött ki a nyomdából egy kis könyvecske, amit a gyergyóditrói közbirtokosság támogatásával az ő emléke, fantasztikus személyisége előtti tisztelgésképp állítottam össze. – A Régi idők birkózása Székelyföldön címmel napvilágot látott huszonhat oldalas könyvecske tehát egyfajta melléklete a Székely csillagok munkának? – Igen, igazából a nagy könyvben lett volna helye Gaál Alajos élettörténetének is, de – bárhogy bánom utólag – ő későn került a látóterembe, holott igazából vele kellett volna kezdődjön a könyv. – Ennek ellenére mégis azt mondom, hiánypótló kiadvány a Szé­kely csillagok, hiszen olyan neves bajnokok életét eleveníti fel, akikre büszkék lehetünk. – Példaképek ezek az emberek, és az ő példájuk felmutatása volt az egyik célom is a könyv megírásánál. Azt remélem, hátha az ő történetüket olvasva kedvet kapnak a fiatalok a sportolásra, talán a székely virtus így is felébreszthető az ifjúságban, s ezeknek a nagyszerű embereknek a példája követendő mintaként szolgál. – Ha jól értettem, lezárta ezt a fejezetet, de Önt ismerve, nem hiszem, hogy tétlenül ül a babérjain. Min dolgozik most? – Valóban, mondtam is a felségemnek, belefáradtam a birkózásba (nevet). Amin most dolgozom, az sem könnyű téma, nem más, mint a székely képviselők a magyar Parlamentben. Ez is egy érdekes, izgalmas történet. A másik, amihez anyagot gyűjtök, a Nyirő József újratemetése körüli bonyodalmak, pontosabban a Nyirő el nem temetésével kapcsolatosan megjelent dokumentumokat szeretném feldolgozni, egységes anyagba összerakni. Ez is székelyföldi történelem már, nem? Lázár Emese