erős felhőzet
kevés felhő
tiszta égbolt
A szavazópolgár felelőssége
Mit mondhatunk azokra a polgárokra, akik már odáig jutottak, hogy a saját vezetőjükön gúnyolódnak? Pláne, hogy ugyanők voltak azok, akik – példának okáért – kétharmados többséggel szavazták meg az illetőt. Milyen felelősség terheli azt a szavazópolgárt, aki a fülke mélyén egy olyan jelöltre nyomta a pecsétet, akiről azért lehetett sejteni, hogy alkalmatlan a feladatra?
„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.” Ezt Winston Churchill mondta az 1945-ös választási vereségét követően, melyet úgy szenvedett el, hogy alig két hónappal előtte megnyert egy világháborút. A kitűnő államférfiből nyilván a csalódottság szólt, de ettől függetlenül szavai ma is érvényesek. A gond csupán az, hogy azóta vajmi keveset korrigáltak eme kormányzási forma tökéletlenségein. Mintha nem is lenne szándék rá.
A legtöbb munkakör betöltéséhez testi és szellemi állapotunk felmérése kötelező procedúra. Kivétel ez alól a politika. A politikusok alkalmasságát még akkor sem kérdőjelezik meg, amikor már látható problémák vannak az illetővel. Gyakorlatilag bármilyen idegrendszeri, mentális problémával vezető pozícióba kerülhetnek, képviselhetik a népet, törvényeket hozhatnak, gyakorolhatják a hatalmat. Hogy képesek-e erre? Ki tudja? Mert ha valaki autót, buszt, vonatot, hajót, repülőgépet vagy éppen targoncát akar vezetni, előzőleg kőkemény képességfelmérőn kell bizonyítania alkalmasságát, elvégre emberi életek múlhatnak ezen. De egy város vagy ország vezetéséhez nem kérnek semmilyen jogosítványt. És ha az illető tényleg alkalmatlan erre a feladatra, akkor gyakorlatilag szabad kezet kapott, hogy embertömegek életét nyomorítsa meg vagy tegye tönkre. Aztán az elégedetlenkedőkre címkéket aggat, hogy provokátor, gyűlöletkeltő, bérenc, pártkatona, antidemokrata meg tudomisén, hogy micsoda.
Nyilván feltevődik a kérdés, hogy mi lenne, ha az alkalmatlanokat kivonnák a politizálásból, és csupa talpig becsületes, alázatos, jólelkű, értelmes, nagy tudású, a népüket önzetlenül szolgáló vezetők juthatnának szerephez. És nem lenne több botrány, cirkusz, műbalhé, provokáció, miegymás. Nos, akkor valószínűleg a politizálás messze nem lenne ennyire vonzó, nagyítóval keresnék azokat, akik vállalnának egy ilyen monoton, dögunalmas melót. Még a pofátlanul magas bérezés ellenére is.
De amíg a politikai pálya nem követel meg egyetlen orvosi alkalmassági és pszichológiai vizsgálatot sem, addig a nép fogja a maga módján eldönteni, hogy kinek a kezébe adja az ostort, és rossz döntés esetén szintén ő fogja meginni a választott ártó tevékenységének a levét is.
Persze rögtön felmerül egy másik kérdés, hogy mi legyen azokkal a szavazókkal, akik egy teljesen alkalmatlan embert ruháznak fel hatalommal. Felelősségre vonhatók? Tudatában voltak annak, amit tettek? Megadatott nekik, hogy racionális, felelős döntést hozzanak? Nem valószínű. Amíg egy választási kampányban szabadon lehet hazudni, csalni, felelőtlenül ígérgetni, az embereket félrevezetni, becsapni, manipulálni, megtéveszteni, „bevinni az erdőbe”, addig ne is csodálkozzunk, ha alkalomadtán a kelleténél naivabb szavazók nagyon mellélőnek a választottjukkal.
Így marad a végső remény, hogy a Fennvaló majd megkönyörül rajtunk, mert annak idején nem tudtuk, hogy mit cselekszünk.
Szász Csaba
.jpg)
.jpg)
