A szabadság érzete
Eddigi életem egyharmadát éltem a kommunista Romániában. 1989 decemberében annak örvendtem a legjobban, amikor bejelentették, hogy többé nem kell egyenruhát hordani az iskolában. Voltam nyakkendős sólyom és nyakkendős pionír. Nem voltam lázadó, de a nyakkendő miatt voltam szülői értekezlet középpontjában. „Feldolgoztak” a gyűlésen, amiért bűnrészes társammal nem hordjuk a nyakkendőt. Talán ez lehetett az egyik oka annak, hogy a legjobban az egyenruhából való kivetkőzésnek örvendtem. Akkor még nem tudtam, hogy vannak annál nagyobb dolgok is, amiket az új világ hozott nekünk.
1988 őszén, alig néhány hónappal az iskolakezdés után, a zöldhatáron elszökött életem első osztályfőnöke. Disszidált. Az osztályból nem ő volt az egyedüli, aki meglépett a rendszer elől. Ott álltunk a térkép előtt és a magunk naivitásával beszéltünk arról, hol van a zöldhatár… Azokban a történelmi időkben a magyar osztályban románul tanították a történelmet, a biológiát. A földrajzot magyarul tanultuk. A fővárosokat a tízesért magoltuk be, nem azért, hogy majd egyszer eljutunk oda. Ketrecben éltünk, de ezt nem éreztem. Nem tudtam, mit jelent a zöldhatár, ahogy azt sem, hogy van jobb élet a határon túl. Ismertem a disszidálni szót, tudtam, hogy Vanea az útlevélosztály főnöke, de életemben nem láttam útlevelet...
Néhány évvel később, amikor már nem a zöldhatáron kellett Nyugatra menni, volt zöld könyvecském, de csak a szomszédba jutottam vele, Magyarországra. Volt időszak, hogy azt mondták, össze kellene kössenek osztálytársammal és át kellene vessenek vele együtt a határon, mert túl sokat hiányzunk a tanév idején. Pedig csak a lehetőségeket használtunk ki.
Budapestre jártunk osztálykirándulásra. Érettségi után Bécsbe akartunk menni. A szervező ígérete nem volt elég, a román útlevéllel nem lehetett átmenni a határon. Sopronig jutottunk. Élveztük azt, ami volt. A korlátolt szabadságot.
Évekkel később Sopronban ért utol a szabadság érzete, amikor a vasútállomáson Bécsig vettünk jegyet, majd átsétáltunk az ajtón, kezünkben az útlevéllel. Senkit nem érdekelt az okmány. Ekkor éreztem először azt, mit is jelentene szabadon közlekedni: határok és ellenőrzések nélkül.
Évek óta arra készül az ország, hogy egyszer a schengeni övezet része lesz. Jövünk-megyünk az országok között és lehet, azt sem tudjuk majd, hogy éppen hol vagyunk. Összeomlás előtt a rendszer, de az ország most is a csatlakozásért alkudozik néhány ezer ember befogadásért cserében. A politikai diskurzus lemezére ráégetett szöveget hallgatom a schengeni csatlakozás lehetőségéről. A beakadt politikai lemez zavaró cserszegésén túl másról szólnak a hírek. Összeszorul a gyomrom, amikor a határzárakról olvasok.
A földrajzórára bemagolt fővárosok listáját update-elem (frissítem) és elhúzok. Még sokat kell látnom, mielőtt újra leengedik a sorompókat.
Daczó Dénes