enyhe havazás
A sapinép hiánya a színházból
Önkéntesként próbálom segíteni a színház munkáját. Szeretem a színházat, de rossz látni, hogy állandóan hiány van önkéntesekben. Ebben az ügyben csakúgy, mint abban, hogy a sapis egyetemisták többsége nem tart igényt a Csíki Játékszín kínálta előadások látogatására, tanácstalan a társulat. Pedig a színház kikapcsolódást nyújt, tanító és nevelő szerepet is betölt egy ember életében – véleményem szerint. Elhatároztam, hogy megpróbálok utánajárni ennek a dolognak. Hogy milyen eredményre jutottam, ha egyáltalán lehet ezt eredménynek nevezni, arra az alábbiakban mindjárt fény derül. Közel kéthetes kutatómunkámat a színháznál kezdtem egy beszélgetéssel a Csíki Játékszín művészeti referensével, Szilágyi Eleonórával. A nagy sürgés-forgás közepette szánt néhány percet rám. Elmondása szerint fontos a színháznak, hogy a fiatalok kapcsolatban legyenek a Játékszínnel. A kisiskolások, sőt már a nagycsoportos óvodások is rendszeres bérletes látogatói a színháznak. Továbbá minden iskolában igyekeznek kapcsolatot tartani a tanítókkal, tanárokkal, akiknél a diákoknak módjukban áll bérletet vásárolni. Persze, egy idő után iskola- vagy éppen tanárfüggő, hogy mennyire jut el az érdeklődőkhöz a bérlet vásárlásának lehetősége, de ez többnyire megvalósul. De az önkéntesekre is számítanak, hogy egy-egy előadás híre minden emberhez vagy legalábbis nagyon sokhoz eljusson. Aztán vége. A nagycsoportosoktól kezdődően, a középiskoláig bezáróan, üggyel-bajjal, de működik a színházba járás, ám mikor ezek a fiatalok elmennek más városba egyetemre, és más fiatalok jönnek ide tanulni, e hallgatók nem minden esetben rendelkeznek azzal a rutinnal, amit a csíkszeredai fiatalok kapnak iskolás éveikben. Nincsenek a színházba járásra nevelve.
A beszélgetés folytatásaként kitértünk az önkéntes munka lehetőségére. A szeredai színházban 2015 óta van szervesen jelen az önkénteskedés, mint ahogy más városok színházaiban is vannak önkéntesek. Amint a nevében is benne van, ezt a diákok önként vállalják, de a színház viszonozza a munkájukat, megnézhetik az előadást ingyen, illetve találkozhatnak a színészekkel, betekintést nyerhetnek a színház életébe. Önkéntesként csak bátorítani tudom, hogy jelentkezzen bárki, mert nagyon vagány dolog. A művészeti referenssel folytatott beszélgetésből kiderült, hogy az egyetemisták hiányoznak a színház nézősoraiból, vagy legalábbis elenyésző a számuk.
A kutatómunka második fele az egyetemen zajlott, mégpedig olyan módon, hogy több hallgatót is kifaggattam színházi szokásait illetően. A kérdezgetés szúrópróbaszerűen zajlott, nemtől, kortól, szaktól függetlenül. A dolog meglepő eredménnyel járt. Az általam megkérdezettek nem járnak rendszeresen színházba: néha elvétve, be-beesnek egy-egy előadásra, de ezt szokásnak erős túlzás lenne nevezni. Beszélgetőtársaim bérlettel nem rendelkeztek. A jelenlegi eredmények alapján, sajnos, a színház és az egyetem egyszerre, párhuzamosan és nem együtt működő intézmény. Egyelőre nehéz megoldást találni, mert az egyetemistákat nem lehet kötelezni, és nyilván a művelődve szórakozásnak szabadon választható programnak kell jelen lennie mindenki életében. A megkérdezettek többsége a komédiát részesítené előnyben, meg persze arra a kérdésre, hogy jövőre váltanak-e bérletet, a többség igennel válaszolt. Hát, remélem lesz is belőle valami. Mindenesetre a színház hatalmas érték, a mi esetünkben szinte felbecsülhetetlen, és az egyetemistáknak csak a szomszédba kell átmenni a kultúrának e formájáért. A színházi kínálat igazán színes, a kérdés az, hogy megragadjuk-e az alkalmat az értékes szórakozásra avagy sem.
Vlaicu Lajos
A cikket teljes terjedelmében a Hargita Népe április 4-i számában olvashatják.
-min.jpg)
