A magyar világban dr. Hóman Bálint kultuszminiszter idején minisztériumi osztálytanácsosi tisztséget betöltő dr. Szalai Béla nevére Reiterné Aczél Sára egykori csíkszeredai lakos kéziratos feljegyzéseiben figyeltem fel. Mivel úgy gondoltam, hogy életpályája révén helye lehet a folyamatosan bővülő csíki kislexikonomban, próbáltam minél több adatot összegyűjteni róla, s miközben utána kutattam, családjának sorsa is kirajzolódott előttem, és kiderült, hogy jól beillik jelen sorozatunkba. Az előző részben Szalay Antal és felesége, Jablonkay Katalin szépvízi és csíkszeredai tevékenységét mutattuk be 1924-es repatriálásukig. Ezúttal a család sorsának további alakulásáról olvashatnak. [caption id="attachment_92777" align="aligncenter" width="353"] A Szalai család 1920-ban, Szépvízen: Tonóka, Katóka, Pista (Szalay Júlia tulajdona)[/caption] A történetet ott hagytuk abba, hogy a Szalay család 1924 szeptemberében elhagyta Erdélyt és tulajdonképpen hazatért, hiszen az édesapa, Szalay Antal pécsi, az édesanya, Szalayné Jablonkay Katalin újpesti születésű volt, de ennek ellenére a menekültek sorsa várt rájuk, csakúgy, mint sok ezer Erdélyből Magyarországra önként vagy kényszerből áttelepedett honfitársukra. Elillanó Szereda-szag „Vasúti utazásunk végállomása Kaposvár volt – írta a szépvízi születésű dr. Szalay István Az én történetem című önéletírásában. – Ott várt az állomáson Büky bácsi lovaskocsival a szomszédos Juta községből. Büky bácsi is tanító volt Szépvízen, de ő már korábban repatriált. Még távozásakor úgy hívott bennünket, hogy az álláskeresés idejére legyünk Jután a vendégei.” A Szalay család egy hónapot időzött Jután, majd sikerült Szalay Antalnak egy tanévre Sásdon szlöjdtanárként (kézimunka) elhelyezkednie, így a család oda költözött. „Ezen a karácsonyon a fenyőfának még Szereda-szaga volt – idézte fel Szalay István –, s még sokáig megdobogtatta a szívemet egy ismeretlen utóérzés, ha sarkantyú- és csillagvirágot láttam a kertekben, amivel a szeredai méhesünket ültették körül. Aztán a tárgyi emlékek elhalványodtak, de az irredenta verseket kívülről tudtuk, pedig olvasni sem tanultunk még.” A családra ezután nehéz évek vártak: gyakran kellett költözniük, aszerint, hogy a szülők hol kaptak állást: így laktak Kaposszekcsőn, Dombóváron, Pécsen és Sárisápon is, míg végül Kaposváron állapodtak meg. A legnagyobb fiú, az 1924-ben Csíkszeredában érettségizett Béla ekkor már egyetemi tanulmányokat folytatott Budapesten, az 1915-ben született Antal (Tonóka) pedig nyolc éven át a soproni hadapródiskolában tanult (1942-ben m. kir. repülő főhadnagyként halt hősi halált). Csak a három kisebb gyerek volt otthon: Katóka (1918), Pista (1919) és „a kis Bözsike” (1921). A menekültsorsnak egyik, gyermekek számára emlékezetes eseményét szintén Szalay István örökítette meg: Kaposszekcsőn „ért utol bennünket egy, erdélyi menekült családoknak szánt szeretetcsomag is – jegyezte fel. – Ebből nekem egy suhogó bársony térdnadrág és addig még nem ismert kis fürdőruha jutott. A csomagot Ohióból küldték, négy évszázados késedelemmel én akkor fedeztem fel Amerikát.” Szalai Béla visszatérései A testvérek közül egyedül Béla nem született Szépvízen, mégis ő volt az, akinek a kapcsolata nem szakadt meg Erdéllyel, sőt a kicsi magyar világban különösen intenzívvé vált. Dr. Szalai Béla történelem–földrajz szakos tanár lett, és fia, ifj. Szalai Béla adatai szerint dr. Hóman Bálintnál doktorált, majd 1933-tól dr. Hóman Bálint minisztersége idején a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. Gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspököt – ahogyan önéletírásában nevezte: „lelkének formálóját” – mint V. osztályos csíkszeredai gimnazista ismerte meg, majd egyetemi évei alatt elmélyült a kapcsolatuk, míg lassan „budapesti magántitkára” lett. „1933-ban kötött házassága után családjával a Majláth-palota egyik nagyobb lakásrészében laktak – foglalta össze ifj. Szalai Béla. – 1935. október 31-én a tartós budapesti gyógykezelésre érkező Majláth püspök urat ő várta Lőkösházán, ő kísérte Budapestig, majd kísérte be november 4-én a Győri úton lévő Vöröskereszt kórház püspöki lakosztályába. Az elkövetkezendő években Szalai Béla intézte Majláth püspök úr magán- és hivatali levelezését, ideértve a román konkordátum és az erdélyi Státusz ügyeit rendező Accord ügyeket is”, és Majláth püspök úr a leveleit és a naplóját is Szalai Bélának mondta tollba. A püspök 1940. március 18-án bekövetkezett halálakor Ferencz Benjamin későbbi csíkcsicsói plébános mellett Szalai Béla is egyike volt azoknak, akik a halálos ágyánál álltak.” Szalai Béla a bécsi döntés után a kultuszminisztériumban a visszakapott Erdély ügyeivel foglalkozott, és a kicsi magyar világban miniszteri osztálytanácsosként többször megfordult Erdélyben. 1941. május 31-én a csíksomlyói búcsúra érkező Hóman Bálint kíséretében is részt vett. Ekkor ígérte meg a kultuszminiszter, hogy a tanítóképzőt visszahozzák Csíkba. Ugyanebben az évben dr. Szalai Béla, az iskola egykori diákja volt a gimnáziumban tartott érettségi vizsga elnöke. 1947-ben, Ortutay Gyula mi­nisz­tersége alatt B-listázták, „1947–49 között a Kalocsai Érsekség bajai szeszgyárának zárgondnoka, annak államosítása után a Duna-Tisza közi Öntöző Vállalat, majd a Magyar Állami Földtani Intézet hivatalnoka volt – írta ifj. dr. Szalai Béla. – 1951. május 30-án az ÁVH letartóztatta. A Grősz-perben hét év fegyházra ítélték. (…) 1956. január 30-án szabadult ki. Közben feleségét és öt gyermekét kitelepítették a Hortobágyra. 1956–1962 között éjjeliőr, raktári segédmunkás, földmérő, segédkönyvelő, az Országos Fordító Irodánál német–román–latin fordító, portás stb. munkakörökben tudott elhelyezkedni, de általában pár hónap után mint politikailag megbízhatatlant mindenhonnan elküldték. 1962 végén a Magyar Tudományos Akadémia Kutatási Szolgálatánál kap portási állást, majd 1965-től ugyanitt hivatali ügyintéző 1975-ben történt nyugdíjazásáig.” Ugyancsak fiától tudjuk, hogy 1974-ben részt vett az ötvenéves érettségi találkozón, amelyen ő köszöntötte fel az egyetlen akkor még életben lévő tanárukat, Borcsa Gergelyt. Haláláig megmaradt Erdély-szeretete, és fia, ifj. dr. Szalai Béla ezért is ajánlotta 2018-ban megjelent Iconographia Locorum Transsylvaniae című kötetét az édesapja emlékének. (A kötetet egyébként az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában program keretében több erdélyi helyszínen is bemutatták és a tavasz folyamán Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, valamint a szerző személyesen adták át Rómában az Erdélybe készülő pápának is.) [caption id="attachment_92778" align="aligncenter" width="277"] Szalai Béla diákkorában (Matlac Éva tulajdona)[/caption] Fekete és fehér sávok A már többször említett dr. Szalay István emlékiratíró–ügyvéd lánya, Szalay Júlia minden évben elzarándokol a pünkösdi búcsúra. Itt volt az idén is. Ekkor hozta el édesapja visszaemlékezéseit és mesélte el, hogy az édesapja csak egyszer, velük együtt 1994-ben látogatott vissza Szépvízre, a szülőfalujába. – Édesapám részt vett az 1956-os forradalomban, tagja volt a forradalmi bizottságnak Kaposváron. Nagyon humánusan próbált föllépni, mondván, hogy nem szabad lincselni a kommunistákat. Ennek az lett a következménye meg a „hála”, hogy később internálták, tizenegy hónapot töltött a tököli internálótáborban és örökre eltiltották az ügyvédségtől. Sokáig segédmunkás volt, majd az 1970-es évek vége felé jogi előadó egy építőipari vállalatnál, onnan ment nyugdíjba. Az internálás miatt egy darabig rendőri felügyelet alatt állt, és nem kapott útlevelet, de azt mondta, hogy ő nem is kért. Erdélybe csak az 1970-es években egy társasutazáson tért vissza, de akkor Szépvízen nem járt. Én a 2000-es évek elejétől járok ide, rendszeresen – mondta Szalay Júlia. Válaszában kifejtette: szüleivel 1994-ben – és később, a férjével is – voltak bent az iskolaépületben. – Édesapám kereste a régi emlékeket, úgy emlékszem, a régi csengő akkor még fent volt a falon. Jártunk a templomban, a keresztelőkútnál, amiben keresztelték. Kerestem a soha nem ismert nagynéném, a kilencévesen elhunyt „Kiskata” sírját is, de azt már (100 év múltán) nem találtam meg. Édesapám 2009-ben halt meg, 90 éves koráig élt. Pedig amikor 60 évesen nyugdíjba ment, mondogatta, hogy „mi 70 éves korunkban szoktunk meghalni”, mert az édesanyja, Szalayné Jablonkay Katalin 67, az édesapja, Szalay Antal 71 évesen halt meg – válaszolta kérdésünkre. Dr. Szalay István 1992-ben írta meg önéletrajzi feljegyzéseit a budapesti Oral History Archívum felhívására. „Az életünket fekete és fehér sávokból fércelték össze – összegezte sorsukat. – A felületes szemlélő – különösen távolról – csíkosnak nézhetné. De nem csíkos. Sűrűn váltakozva fekete és mellette fehér! (…) Az öt testvér közül csak ketten értük meg az oroszok kivonulását, a nővéremmel. Úgy jártunk, mint a Dzsungel könyvében a királyok kincsének őrzőjéül rendelt kobra: életerőnk már elszállt, de a hűség még visszatartott bennünket. Nekünk külön elszámolásunk van és nem a pártállam ügynökeivel. Teljesítettük-e, ami elvárható volt tőlünk? Méltó volt-e az életünk a te halálodhoz, drága szép hősi halottunk, Tonóka?” – zárta visszaemlékezését dr. Szalay István, aki 1994-ben egy Ansichts Évának címzett versben így fogalmazott: „Hetvenöt éve ma már megláttam a csíki kelő nap / fénysugarát az anyám tejteli kebleiről. / Lásd, ki hazát vált, tudnia kell, hogy bárha talál is / új haza jó ha akad, ám soha új anyaföld.” Daczó Katalin